Pej András beszédelemzése Puzsér Róbert nyilvános beszédei közül egy politikai felszólalását vizsgálja.

Kritikus a nagyító alatt

A beszédelemzés alapjául szolgáló felvétel a képre kattintva érhető el.

A beszéd kontextusa

Puzsér Róbert, az „ország kritikusa” felkérést kapott, hogy tartson egy beszédet 2017. december 15-én a Jobbik tüntetésén, amely a Fidesz-székház előtt volt. A tüntetésre az Állami Számvevőszék által kiszabott bírság miatt került sor. Az eljárás tisztasága sokakban megkérdőjeleződött, ezért a tüntetésen a Jobbikon kívül sok más ellenzéki is megjelent. Saját elmondása szerint Puzsér nem szimpátiából, hanem csakis szolidaritásból vállalta a beszédet.

Habár a megnyilatkozás helye nem megszokott a kritikustól, a témaválasztás, a beszédében hangsúlyozott összefogás és szolidaritás gondolata, és természetesen a stílus sem üt el Puzsér eddigi megnyilvánulásaitól.

Műfaját tekintve politikai beszédről van szó, mert bár nem politikus tartja, de pártrendezvényen hangzik el és aktuálpolitikai kérdéseket taglal. E műfaj sajátossága, hogy a hallgatóság rendszerint heterogén. Ez a szóban forgó esetnél sem volt másképp, az előadó ezt tudhatta is előre, így jó érzékkel, bár kissé nyersen szólítja meg az általa „szürreális koalíciónak” nevezett igen vegyes résztvevőkből álló hallgatóságot (0:25-1:15)

Kapcsolat a hallgatósággal

Habár megszólítja, de eleinte nem nyeri meg magának a közönséget. A verbális köszöntés megtörténik a beszéd elején, sőt, még egy viccnek szánt felütés is elhangzik, de ez inkább gúnyosan hat, távolítja a hallgatóságot. Ez a fajta feddő indítás jellemző Puzsérra. Szokatlan módszer, amely kétségkívül hatásos, figyelemfelkeltő a szokatlanságából fakadóan, de egyúttal udvariatlan is. Közkedvelt „beolvasó” kritikus hangvétele itt nem működik jól, mivel a jelenlevőkből csinál viccet. Az előadó hitelességét tovább gyengíti, hogy a kimondott szavak ennél a résznél nincsenek összhangban a nonverbális kommunikációval. (0:15) „Ránézek ennek a tüntetésnek a résztvevőire…”, mondja az előadó, miközben a jegyzetét nézi.

A leírt szöveghez való ilyetén ragaszkodás jele még a lámpaláznak (hiszen az előadás elején tart ekkor, továbbá szájszárazság is észlelhető), illetve a beszéd nem elegendő gyakorlásnak, de az biztos, hogy az előadó szenvedélyes stílusát megtöri az, hogy bele-belenéz a papírjaiba. A „szürreális koalíció” hosszas (50 másodperces) és nem túl hízelgő bemutatása, továbbá a hallgatóságon élcelődés oda vezet, hogy az első tetszésnyilvánítás csupán a beszéd egyharmadához közelítve hangzik el. (1:47)

Érdemes itt szót ejteni a tapscsapdák alkalmazásáról. 1:47-nél mintha még nem számított volna a tapsra, hiszen tekintete már a jegyzetet fürkészi a folytatás miatt, nem veszi fel a hallgatósággal a szemkontaktust. Az ezt követő élcelődés után viszont visszafogott a nevetés, itt némi bizonytalanság érezhető az előadón. Már veszi a levegőt a folytatáshoz, de végül mégis tart szünetet, ami miatt két „cuppantás” hallatszik, amit a mikrofon felerősít. 2:22-nél viszont kitartja a szünetet, ugyanakkor a felsorolás gyors és összetett, így lassabb a dekódolás, késik a taps. 2:34-nél jön a taps, de az előadó nem hagy elég időt rá. Az első jól sikerült alkalmazás a kulcsüzenet átadásakor történik, itt minden szót hangsúlyoz („együtt-kell-működni”), és helyesen tartja a beszédszünetet is. A továbbiakban már jól használja a tapscsapdát. (4:51, 5:41)

A hallgatóság megnyerése 1:20-tól kezdődik, amikor elindul a kormánypárt és a hozzá tartozóknak gondoltak viselkedésének pellengérre állítása. Retorikai kérdésként fogalmazza meg a mondandóját, hasonlóan szürreális koalíciónak titulálva a kormánypártot, holdudvarát, illetve ide kapcsolva az MSZP-t is. A „Nem szürreális az…?” kezdetű mondatokat anaforaként és fokozásként is használja, nyilvánvalóan építve arra, hogy a hallgatóság nagyon is szürreálisnak tartja az elhangzottakat.

2:46-tól már áttér az ország szürrealitásának bemutatására, folyatatva az előbbi technikát. 3:36-tól kezdődik tulajdonképpen a probléma megfogalmazása: az összefogás sürgetése. Habár azt a kifejezést használja, hogy „Nekünk, magyaroknak” (3:50), mégis tulajdonképpen egy hatalmon levő politikai párttal szemben próbál közösséget képezni, kizárva az összefogásból azokat, akik nem ellenzékiek. Ez szimpátiát kelt a hallgatóságban az előadó iránt, és a műfajtól sem idegen, de logikailag vitatható. Itt hangzik el az előadás kulcsüzenete is, miszerint „bizonyos ügyekben együtt kell működni” (4:17). Ez hozzávetőlegesen a beszéd kétharmada, ami ideális választás, hiszen előzetesen helyet készített az előadó a mondanivalójának, a továbbiakban pedig magyarázni, mélyíteni tudja ezt. Ez meg is történik, ismét anaforát alkalmazva („Ezt diktálja a…”) érvel a kulcsüzenet igazsága mellett, hatásosan, hiszen 4:51-nél már skandálás hallható a közönség részéről, az előadás során először.

A szavakon túl

A pulpitus miatt keveset látunk az előadóból. Mivel télen és szabadtéren tartották az eseményt, ezért a kabát viselése érthető. Pozitív, hogy nem mintás vagy rikító darabról van szó, így nem vonja el a figyelmet. A már említett gesztusokat is korlátozza a takarás. Szinte csak a jobb kéz gesztikulál, ennek intenzitása a szenvedélyességgel arányos, de az általánosságban elmondható, hogy a szónok erőteljes gesztusokat használ (pl. ökölbe szorított kéz, mutatóujjal mutatás vagy figyelmeztetés stb.).

A mimika azonban a pulpitus és a kabát takarása, a gesztusok egyoldalúsága, illetve az erős megvilágítottság miatt rendkívül hangsúlyosság válik, helyenként kirívóan intenzív (például 0:21-0:25).

A vokalitást illetően említésre méltó, hogy a hangerő, a hangszín és a dallamosság (hangsúlyok, ritmus) megfelelő, a legfontosabb részeknél a szenvedélyességet jól érzékeltetik, erősítik. Az artikuláció nyitott, érthető, nyelvbotlás csak elvétve fordul elő, inkább a beszéd második felében (pl. 6:08). A légzés viszont pont annyira hangos, hogy a mikrofon már felerősíti. Ez azért különösen fontos, mert az előadó habitusából fakadó felfokozott előadásmódja igen levegőigényes. Olyan is előfordul, hogy a mondat végére kifogy a levegőből (3:47-49).

A mondanivaló

5:10-től méltatja az eseményt és a jelenlevőket („az itt jelenlevő személyek és pártok precedenst teremtettek”), ezzel megkezdődik a mozgósítás, amely szintén a politikai beszédek gyakori jellemzője. 5:34-nél már előrevetíti az ellenzéki összefogás sikerességét, „Orbán és rendszerének” megbukását. Ezt a beszédtempó lassításával, a hangerő csökkentésével ellenpontozza, és ez által nyomatékosítja. Ráerősít továbbá az is, hogy a végig kizárólag jobbkezes gesztikuláció itt oldalt vált. A vízió azonban fogalmi zavart hordoz. Puzsér szavaiból azt halljuk, hogy „a polgári demokrácia üti azt a rezsimet, amelynek a lelke a korrupció”. Itt ő a polgári demokrácia alatt az ellenzéki összefogásra gondol, de nem szerencsés ez a kép, mivel ez a fogalom igen erőteljesen kapcsolódik a FIDESZ-KDNP-hez, ráadásul átpolitizálttá vált.

Az előadás során végig kifejezetten erős képeket használ, főleg az emberek, szervezetek jellemzésére. E tekintetben egyik oldalt sem kíméli. A hallgatóságot azzal segíti, hogy a beszéd elején a neveket is hozzáteszi („Heller Ágnes, a marxista prófétanő”, „Németh Szilárd rezsibiztos”), viszont időnként túloz („a Ron Werber vezette LMP”; „végvári kapitány Toroczkai László”). 2:00-tól már a hallgatóságnak kell az elhangzottakat értelmeznie, megfejtenie. Ezek az utalások néha egyértelműbbek („állatokat gyilkoló kamukeresztény”; „felcsúti gázszerelő”), máskor nehezebb kibontani őket („ruszki kaviárt zabáló, szotyit köpködő pszichopaták”), amit okozhat az, hogy Puzsér felolvassa a beszédét, márpedig az írott és a hallott szöveg értelmezése eltérő sebességgel történik.  Az mindegyik jelzős szerkezetre igaz azonban, hogy nagyon erőteljes, szemléletes, érzékletes, különösen az előadó vokalitásával együtt.

A beszéd végén a hangulat már inkább leszállóágban kerül, a kulcsüzenet környéki felfokozottság főleg a hallgatóság, de az előadó részéről is múlóban van. Zárásként még elhangzik egy keserédes vicc, de ez már szinte súlytalan. A tapsot az előadó csak részben állja ki, elkezd levonulni a színpadról. Ugyanakkor az arca beszédes, eddig nem tapasztalt őszinte mosoly és biccentés látható. 6:30-nál a kikerekedett szem és a homlokráncolás egy pillanat alatt elmúlik, mintha a kritikus-szerepből visszaváltott volna egy közvetlenebb, barátságosabb viselkedésre.

Összegzés

Akkor kongruens és hiteles egy előadó, ha szerepei és előadásának műfaja között önmaga nem vész el. Nem ember vagy kritikus, hanem ember és kritikus. Ahogyan Babits Mihály fogalmazott az ókori vir bonus eszmény után szabadon: “A jó szónok első sorban igaz ember.” Puzsér mint ember nem jelent meg a beszédben, csupán a kritikus intései hangoztak el, a szolidaritás egyéni megnyilvánulása nem mutatkozott meg, pedig a beszéd épp egy olyan tüntetésen hangzott el, mely az egymásért kiállás fontosságát akarta megmutatni. Lehet, hogy a szándéka más volt, de retorikája nem tanúsította, hogy a valódi összefogás mögött önmaga is ott állna, így az üzenete sem érhetett valójában célt.

Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.