A történetmondás 5 szarvashibája

Rendkívül hatásos retorikai eszköz a történetmesélés. Nem véletlenül jelennek meg sorban azok a könyvek és videók, amelyek a storytelling, tehát a történetmesélés mesterségét kívánják megtanítani minél többeknek. Kiss Ádám humorista YouTube csatornáján vált elérhetővé az a remekmű, ami ezzel szemben azt mutatja be, hogy hogyan nem szabad történetet mesélni, főleg kamerák előtt vagy bármilyen téttel bíró kommunikációs helyzetben.

A videó számtalan csapdát érzékletesen mutat be, ezek közül 5 tipikus szarvashibát választottunk ki, ezeket mutatjuk be az alábbiakban. Janklovics videóban nyújtott kiváló színészi teljesítményét akkor érzékeljük, ha egy idő után arra leszünk figyelmesek, hogy feszültség támad bennünk vagy legszívesebben továbbtekernénk az unalomtól. Garantáljuk, hogy az ötödik percnél járva ez be fog következni.

1) A történet, ami óriáskígyóvá válik. Nincs rosszabb annál, mint amikor az elemi udvariasság vagy egy műsoridő előre megszabott időkereteit valaki nem tudja tiszteletben tartani, hanem a történetmesélése hosszával durván túllépi ezeket. Aki ezt a majdnem 16 perces videót tekerés nélkül végig tudja nézni, ízelítőt kap annak a történetmesélőnek a típusából, aki elfeledkezik minden másról, ha töténetébe fog és úgy gondolja, hogy azt akkor hagyhatja abba, ha az általa kigondolt végkifejlethez eljut. Hiába üzen a hallgatóság, hiába morzsolódik le már mindenki körülötte, sértésnek érezné, vagy legalábbis értetlenül állna az előtt, hogy a csúcspontnak ítélt zárlat előtt harapja el a történetét. Így válhat véget nem érő és maga körül mindenkit elpusztító óriáskígyóvá akár egy nagyon egyszerű történet is.

Mi lehet a megoldás? A helyes arányérzék kialakítása hosszú idő és komoly gyakorlást igényel. Ennek a kicsiszolása ott kezdődik, hogy ha rendszeresen túllépjük az időkeretet, akkor átalakítjuk a felkészülési stratégiánkat, mert valószínűleg már a tervezés fázisában hibát követünk el. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdjük a tudatosítás és önreflexió kialakítását: mikor érzékelem azt, hogy mások szerint már be kellene fejeznem a történetemet? Visszagondolva azon a ponton abba tudtam volna hagyni? Ilyen típusú kérdések mellett, a további négy szempontot is figyelembe kell venni.

2) A bármiből bármi következhet tipikus hibája. Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen kérdés vagy beszédszituáció adódik, az untató történetmesélés egyik alapja az a szabad asszociációs lánc, ami céltalanul és összefüggéstelenül képes egymástól teljesen független témákat előadni egy vokalitás szempontjából egységes periódus alatt. Ha a hangját hallgatjuk egy ilyen történetmesélőnek, úgy tűnhet, hogy valahonnan valahová vezet a  mondandója, valójában egymás után, összefüggéstelen egységek közvetkeznek, valódi átkötés nélkül. Jellegzetes önleleplező megnyilvánulásai vannak, a videóban ezt parodizálja a lényeg a lényeg és a szavam ne feledjem kifejezések sora, ami a legjobb pillanatokban még egymás után is szerepel (pl. 5:54-től).

Hogyan kerülhető el ez a szarvashiba? A rövid válasz ez: pontos célmeghatározásra van szükség a hallgatóság és a téma tekintetében is. A valóság azonban az, hogy legtöbbször a gondolkodás struktúrája, a csendhez és a megszégyenüléshez kapcsolódó irreális félelmek vagy olyan távolinak tűnő okok, mint a hajszolt életmód húzódhatnak a jelenség hátterében.

3) A felesleges kitérők hibája. Amikor olyan utakra tér ki a gondolatmenet, ahol érdemi monanivaló nem terem és a kitérőnk a történetünk üzenetértékéhez semmit nem tesz hozzá. Az egyik első ilyet Janklovics Péter duplázva mutatta be, hiszen a szobatisztaság említése önmagában is felesleges részlet volt, de ezen belül, amikor egy belső kitérőt tett (1:27-től) arra utalva, hogy megtalálta a szobatisztaságának a dokumentációját, történetmondása végleg az unalom tengerére evezett.

Mi a gyógymód? A felkészülés során az anyagelrendezés lépéseinek fegyelmezett betartása, ahol kíméletlenül le kell metszeni mindazt a beszédünk tervéből, ami felesleges lehet a hallgatóságunknak. Rögtönzés esetén pedig egyedül az önkritikus lényegretörés segíthet.

4) A halott poénok történetgyilkossága. A jó vicc történet a történetben, ezért, aki azt jól alkalmazza, az nagyban is valószínű, hogy tud jót alkotni, de aki erőltetetten próbálkozik, az az egész történethallgatás hangulatát elronthatja. Ez történik a videó több pontján is, a leggyengébb poénok egyikeként a Petőfi Sándor szerepét alakító interjúalany azzal viccel, hogy attól még, hogy aszódi diák volt a színpadon, nem ő volt a Petőfi Sándort alakító diákszínész (2:37-től). És valóban, ebben éppen annyira nincs semmi vicces, ahogy itt leírva szerepel. Az interjúalany és kérdezője viszont tökéletesen hozzák a kényszeredett nevetés kötelező reakcióját.

Mi lehet a gyógymód? Ha bizonytalanok vagyunk humorérzékünkben, vagy ha van olyan tapasztalatunk, hogy a humorosnak szánt megjegyzéseinket a hétköznepi helyezetekben nem értik meg a környezetünkben lévők, mindenképpen teszteljük le egy próbaközönség előtt, hogy működik-e a poén. Ha más nem nevet-e a kieszelt humorbombán, akkor azt nem szabad elsütni.

5) A biodíszletként kezelt hallgatóság. Minden előadó kap visszacsatolást a hallgatóságától, ha képes értelmezni a nonverbális kommunikációjukat. Számos történetmondó azon bukik el, hogy a mesélés közben nem érzékeli vagy félreérti a hallgatósága által küldött jelzéseket. Azokat folytatásra bíztatónak veszi, ahelyett, hogy a feszültséget vagy a feszélyezettséget érzékelné. Tökéletes példa erre Kiss Ádám nagyon finom mimikája 13:57-től, ami félreérthetetlen jelzése már a türelem megfogyatkozásának, de a történetmesélőnk ezt finoman szólva sem érti.

Hogyan segítsünk ezen? Hosszú távon egyedül az empátia fejlesztése vezethet ki ebből a gödörből. Rövid távon egy olyan gyakorlat ajánlható, hogy a mondatok végén leeresztett beszéddallammals és a gondolati egységek végén tartott beszédszünettel tudatosan éljünk és ekkor próbáljuk a hallgatóságunk arcáról leolvasni a választ erre a kérdésre: akarja, hogy folytassam vagy nem?

*

Összefoglalva az eddigieket, leginkább azt hangsúlyozhatjuk, hogy már a tervezéskor érdemes nagyon komoly szelekciót végrehajtani arra alapozva, hogy kikből fog állni a közönségünk és a történetmondásunknak ehhez mérten mi a célja. A hibák elkerüléséhez pedig ennek a videónak a türelmes végignézése tökéletes bevezetőt adhat. Hálásak lehetünk a Tolj sztorit! sorozat ezen részéért minden alkotónak, akik tökéletes illusztrációját adták annak, hogy hogyan ne meséljünk történetet, görbe tükröt állítva saját retorikai nehézségeink elé is.

Ha szeretné Ön is megtanulni a történetmesélés fortélyait, azt az alapozó szintű, átfogó retorikakurzusainkon tudja megtenni.

Storytelling_5_szarvashibaval

 

Kommunikációs könyvek szemléje III.

Pej András következő szemléjében egy magyar kommunikációs tréner könyvéről írt recenziót:

Györffy Kinga, Add elő magad. A magával ragadó előadás titkai, Budapest, 2015.

Györffy Kinga Add elő magad című komunnikációs könyvének recenziója

Ahogyan a szerző írja ajánló soraiban: „Magával ragadó előadóvá válni nem ellazulás, hanem elszánás, elköteleződés és kemény munka.” Ezen állítással csak részben tudok egyetérteni. Biztos, hogy szükség van elszántságra, elkötelezettségre és a kemény munkára, ugyanakkor fontosnak tartom az ellazulást is! Miért? Mert nem tudunk magával ragadó történetet mesélni, ha feszültek vagyunk, ha szorongunk.

Mivel nem értek egyet a megfogalmazott állítással, Györffy Kinga nekem nem ajánlja meleg szívvel a könyvét. De azért én elolvastam.

Elképzelhető, hogy néhányan megütköztek a hatásvadász bevezetőn. Talán figyelemfelkeltő volt, talán elgondolkodtató, de mindenképpen intenzívebb egy átlagos könyvajánló kezdeténél. Györffy Kinga könyve is ilyen. Hatásvadász, hiszen már a borítón azt olvashatjuk, hogy „az első magyar könyv a storytelling-ről”. Persze, ha igazán a magyar nyelvet helyezné előtérbe, akkor a történetmesélés vagy a történetmondás kifejezést használta volna. Ezen pedig csak azért akadok fenn, mert a könyv nem csupán a „storytelling-ről” szól, hanem a magával ragadó előadásról, ahogyan azt a cím és az alcím is jelzi. A könyv tartalma is ez. Néhány specifikus résztől eltekintve, általános előadás-technikai, és retorikai útmutatóként szolgál a könyv. E tekintetben pedig maga is figyelemfelkeltő és elgondolkodtató.

Figyelemfelkeltő, hiszen többségben hazai előadók példáin keresztül hozza közel hozzánk a témát, ami valóban ritka a kortárs kommunikációs szakirodalomban. Sokkal személyesebb, életszagúbb így a könyv egy magyar olvasó számára. És elgondolkodtató is, hiszen rengeteg tanácsot, ötletet fogalmaz meg, amiken akár napokig is töprenghetünk. Ám ebben rejlik a legnagyobb csapda lehetősége is! Ami nem a könyv csapdája, hanem saját magunké. Az „elszánás, elköteleződés és kemény munka” nem ott kezdődik, hogy elolvassuk ezt a könyvet, hanem ott, amikor letesszük. Azon a ponton kellene elhatároznunk, hogy a következő előadásunk elkészítése során melyik ötletet fogjuk kipróbálni a könyvből.

1Én ezt tettem, miután elolvastam könyvet. A 62. oldalon javasolja a szerző, hogy alkossunk rejtvényt. A Retorikaiskolánk haladó csoportjának gálaestjén próbáltam ki ezt, méghozzá úgy, hogy a kivetített prezentációm második diája egy fekete háttéren nagy fehér egyest ábrázoló kép volt. Az előadás végén természetesen feloldottam a talányt. Az üzenetem az volt, hogy mindig csak egy lépésre fókuszáljunk, mégpedig a következőre. Nekem így sikerült teljesítenem a Spartan Race-t, a diavetítésem pedig e sportesemény élménybeszámolója volt.

A tartalmasság, illetve a korábban említett „storytelling könyv” pozícionálás miatt a struktúra nem könnyen követhető. Keverednek az előadó személyére vonatkozó javaslatok az előadás-technikai tippekkel, időnként többször is eljutunk ugyanahhoz a témához (így például a 203. oldaltól kezdődik egy hosszabb rész, mely az interakciót taglalja, de a hallgatóság felé intézett kérdés előkerül már a bevezetésről szóló részben (65. oldal) és a befejezésről szóló részben (80. oldal) is).

Ugyanakkor, ha konkrét, kézzel fogható ötletekre, tanácsokra van szükségünk az előadói képességeink, illetve beszédeink fejlesztéséhez, akkor Györffy Kinga könyvében sok ilyet találunk. A jó (úton haladó) előadók közös tulajdonsága az, hogy folyamatosan szeretnének fejlődni, ehhez pedig kiváló útitárs ez a könyv.

Kommunikációs könyvek szemléje II.

Pej András következő szemléjében a népszerű amerikai kommunikációs tréner könyvéről írt recenziót

Történetek a történetmondásról

Carmine Gallo, Storytelling. A történetmesélés ereje, HVG Kiadó, Budapest, 2016.

carmine-gallo-storytelling-a-tortenetmeseles-ereje

Gallo úr Kaliforniában él a családjával és kommunikációs coachként keresi a kenyerét. Munkája során rengeteg érdekes emberrel került kapcsolatba, akiktől sok lebilincselő történetet hallott. Ezek a történetek gyakran hihetetlennek tűnő fordulatokat is tartalmaztak, ezért akár meséknek is hívhatjuk őket.

Gallo urat kíváncsivá tették ezek a mesék. Vajon mitől ragad magával az egyik történet és miért nem kelti fel a figyelmünket a másik? Vajon mi a közös a cselekvésre ösztönző elbeszélésekben? A válaszok felkutatása érdekében Gallo úr sok nagy történetmesélőhöz ellátogatott, és beszélgetett velük, megismerte az életüket. Ezeket a történeteket tartalmazza a Storytelling című könyv.

Noha a szerző visszakalauzol minket az ősi törzsek tábortüzei mellé is, a fejezetek inkább a modern vállalkozói szféráról szólnak, ezzel szemléltetve azt, hogy egy-egy (üzleti) ötlet kimunkált, történethez kapcsolt előadása bizony versenyelőnyt, vagy adott esetben akár pénzben kifejezhető értéket is hozhat számunkra. Fontos megjegyezni azonban, hogy valószínűleg nem mindenki a vállalkozói ötletek kiváló szemléltetése miatt szeretne jó történetmondó lenni. Bennük a könyv elolvasása után keletkezhet egy hiányérzet. Ennek betöltésére lehet egy módszer az, hogy olvasás közben felírjuk magunknak a magával ragadó történetek számunkra fontos jellemzőit és a jó előadásra jellemző praktikákat. A történetmondás személyes, érzelmekkel teli műfaj, ezért érdemes a saját stílusunkat megtalálni, és minél többet gyakorolni.

A művet olvasva kirajzolódik, hogy a történetmesélés nem egzakt tudomány, ezért aki definíciókra, pontos magyarázatokra kíváncsi, az lehet, hogy csalódni fog. Habár befejezésként kapunk egy „szerszámosládát”, ahol a legfontosabb tudnivalókat összegyűjtve átolvashatjuk, ezek mégis inkább irányelvek maradnak, hiszen a könyv maga is azt sugallja, hogy a történeteink csakis úgy lesznek hatásosabbak, megindítóbbak, ha élőben gyakorlunk és szembesülünk a hallgatóságunkra gyakorolt hatásukkal.

Addig is, íme néhány ötlet a „szerszámosládából” melyeket akár a következő beszédünkben is felhasználhatunk:

  • Szerepeltessünk történetünkben egy „hőst”, aki legyőzi a nehézségeket!
  • Történetünket gazdagítsuk konkrét és odaillő részletekkel!
  • Használjunk egyszerű szavakat és analógiákat bonyolult témáknál is!