Gyászbeszéd közeli hozzátartozó ravatalánál

Csak az tudja rétorként, hogy mit jelent a gyászbeszéd műfaja, aki kipróbálta magát ebben a valóban embertpróbáló beszédhelyzetben. Különösen nehéz kihívás ez akkor, ha egy közeli rokonunk ravatalánál kell a gyászolók nevében búcsúznunk. A most következő írásban a saját Nagyapám temetésén mondott gyászbeszéden keresztül szeretnék a műfajnak erről a talán legnehezebb retorikai alesetéről beszélni. A beszéd 12 évvel ez előtt hangzott el, amikor még csak tanultam és gyakoroltam a retorikát, de nem tanítottam azt hivatásszerűen. Volt már, hogy a kurzusainkon, amikor a gyászbeszéd műfaját tanítottam, felhasználtam, de talán mostanra már elég idő telt el a publikáláshoz és az értékeléshez is, ha ezzel másoknak segíteni lehet.

Gyászbeszéd közeli hozzátartozó ravatalánál

A gyászbeszéd az érzelmi kitettség és megismételhetetlensége miatt mester szintű retorikai kihívás. Különösen igaz ez arra az alesetre, amikor egy, a rétorhoz különösen közel álló rokon vagy barát temetésén hangzik el. A meghittség és az érzelmi bevonódottság az átlagos beszédhelyzetek sokszorosa, emiatt a szónok kitettsége is rendkívül nagy. Az alábbi beszédet, 12 év után is emlékszem, hogy addig tudtam a hangom elcsuklása nélkül mondani, amíg nem értem el hátulról a harmadik bekezdésig. Most is felmerült, hogy más írjon erről a beszédről, azért teszem mégis én, mert abban bízom, hogy éppen ez adhatja meg a hitelét a kritikának és a műfaji ismertetésnek is. Ezzel együtt, az első rögzítendő pont az ilyen gyászbeszédre való felkészüléskor a vállalkozás felmérése: alkalmas vagyok-e arra, hogy ennek a szeretett embernek a gyászbeszédét elmondjam? Senkinek sem róható fel, mégha gyakorlott szónok is, ha ezt nem vállalja. Ugyanakkor a gyászmunka katarktikus állomása lehet, ha sikerül megcsinálni. De a búcsúztató lelkiállapota és a búcsúztatotthoz fűződő viszonya kell, hogy meghatározza a vállalást.

Talán az egyetlen olyan beszédműfaj a gyászbeszédnek ez az esete, amikor kifejezetten javasolható a teljes szöveg szó szerinti megírása, kellően szellős megformázása, kinyomtatása, egy sötét mappába fűzése, majd végül az értő felolvasása. Minél megrázóbb a veszteség, annál inkább érdemes felolvasásban gondolkodni a fejből elmondott beszéd helyett. A hatás a szónok hitelességéből fakad és nem a memotechnikájából. A szöveget ezzel együtt nagyon alaposan ki kell gyakorolni, lehetőleg úgy, hogy fejből menjen, minden sornak a hangsúlyozása pontos legyen. Érdemes arra is ügyelni, hogy a gyászbeszéd szövege nyelvileg ne írott, hanem szóbeliséget imitáló legyen (pl. a többszörösen alárendelt tagmondatokat érdemes kerülni). A szabadon mondott beszédnél nehéz a szemkontaktust jó helyre irányítani, hiszen a ravatal és a gyászolók látványa egyaránt megrendítheti a búcsúztató szónokot. Ennél a konkrét beszédnél az 1–5. bekezdések vége úgy van kialakítva, hogy egy-egy aforizmatikus tő/egyszerűmondat adjon ritmikus lezárást a bekezdés végén. Ekkor néztem fel a ravatalra, illetve a záró bekezdés főhajtást verbalizáló mondatrészénél és az utolsó, háromba tagolt mondatnál. A gyászolókat hallottam, de egy pillanattól eltekintve, nem láttam, emlékeim szerint.

Stilisztikai szempontból, mint mindig, most is igaz, hogy nem lehet minden helyzetre alkalmazható, aranyszabályt mondani. Az esetek többségében ideális, ha az egyszerű és az emelkedett stílusnemek elegyéből alakul ki a gyászbeszéd. Szabad, még itt is, humorral élni. Akik ismerték Nagyapámat, pontosan tudták, hogy az első bekezdésben szereplő történetek mennyiben valóságosak és mennyiben tartoznak hozzá ahhoz a játékossághoz, ami őt idős korában is szerethetővé tette. A gyász feszültségét a szónoknak lehet és kell is oldania, mert a közösség és különösen a közel állók érzelmi vezetése van rábízva. Ezt a feladatot méltósággal, mégis a fájdalmon át a vigasz felé vezető útra irányíthatja egy jól sikerült gyászbeszéd, ami akár a mosoly kockázatát is vállalhatja, de ezt nagyon alaposan fel kell mérni, például úgy, hogy a közeli hozzátartozók egyikével megismertetjük a tervet és kikérjük a véleményét. Ha a hozzátartozó vacillál, inkább el kell vetni ezt az árnyalatot, mintsem ragaszkodni hozzá.

A kidolgozás stilisztikai hibái közül ma már látszik számomra, hogy a 3. bekezdés végén a “Te, Ti még tudjátok” kezdetű résznél egyrészt kérdéses, hogy szükséges volt-e a többesszám második személyű alany behozatala, bár a gyászolók, köztük a Nagymamám számára ez fontos gesztus lehetett. De a megtartás esetén is meg kellett volna cserélni így: “Ti még tudjátok, Te még tudod.” Ezzel a kupolaszerű építkezéssel könnyebb lett volna úgy behívni a gyászoló közösséget, hogy a fókusz intenzívebben a búcsúztatotton maradjon. Az egyesszám második személyű megszólítás és az elhunyttal jelenidőben folytatott dialógus nagyon erős, ugyanakkor érzelmileg kockázatos döntés. A szónok saját meghatódottsága mellett azt kell előzetesen mérlegelni, hogy elég meghitt-e a viszony ahhoz, hogy ez hiteles legyen. Nálam a válaszok egyértelműen megerősítőek voltak a beszédre készülésemkor, ezért működött, sőt, talán csak így működött. A jelenidő kifejezheti azt a reményt vagy hitet, hogy a kapcsolat nem szakadt meg a halállal, ami egy olyan keresztény kontextusban, mint az én beszélői pozícióm volt 2008-ban, összhangba kerülhetett a temetési szertartás és a beszéd egyéb vallásos referenciáival (pl. nyitó idézet Máté evangéliumából, záró mondat) is.

Közhelyesnek hat az 5. bekezdés utolsó előtti mondataként ez: “Mint ahogy köszönet azért is, hogy a hat évtizednél is tovább tartó házasságotok olyan tanúságot adott és ad a jövő minden nemzedékének egy bátortalanná és hűtlenné váló világban, ami ritka és szerfelett nagy kincs.” Egyrészt valóban lehetett volna hétköznapibban fogalmazni, mert úgyis ült volna a gondolat. Másrészt műfaji sajátosság, hogy a közhelyeket sokkal inkább tolerálja egy gyászoló közösség, mint egy semleges befogadó. Sőt, kis mértékben talán még várjuk is az idézeteken vagy frázisokon keresztül az emberiség közös tudásának a támogató jelenlétét. Így sem ajánlott közhelyekkel élni a szöveg 10%-nál nagyobb mértékben.

Minden gyászbeszéd képviselet. Azok nevében szólunk, akik gyászolnak, ezért integratívnak kell lennie a szavainknak, nem pedig megosztóaknak. A konfliktusokat nem itt kell rendezni, az örökséget csak pozitív értelemben, szimbolikusan érdemes szóba hozni és a kondolálók névsora mentén végig kell gondolni: mindenki alá tudná-e írni a beszédünket. A közösségteremtés ugyanis vigaszt tud adni, de ehhez arra van szükség, hogy a hátramaradt feszültségek helyett arra irányítsa a szónok a figyelmet, ami összekötheti a búcsúzó embereket. Tanulságos éppen ebből a szempontból az én gyászbeszédem is. Az 56′-ról szóló harmadik bekezdés az egyik gyászólóban, aki ellenforradalomként értékelte az októberi eseményeket, számomra is meglepően mély ellenérzéseket váltott ki. Számára nem az volt a lényeges, hogy Nagyapám ezt hogyan élte meg, hanem a saját viszonya a történelmi eseményhez. Ezért bár ő is megköszönte a beszédet, de rám is pirított, hogy azt a részt ki kellett volna hagynom. Nem gondolom, hogy éppen ezt a kihagyást ebben a formában meg kellett volna lépnem, de ma már máshogy fogalmaznék éppen a közösségteremtés célja miatt.

Emlékezetes gesztusa lehet egy gyászbeszéd felépítésekor, ha sikerül egy olyan allegóriát vagy más szóképet találni, ami az elhunyt életével képez párhuzamot. Lehet ez egy természeti kép, ha az elhunyt a természethez kapcsolódott vagy mechanikus hasonlat, ha a foglalkozása inkább ahhoz a világhoz köti. A gyászbeszéd befogadói ekkor a képzelőerejüket és az emlékezőképességüket egyszerre használják, ami észrevétlenül emeli el a gyász fájdalmától a belső világukat, ezzel is könnyítve ezen az érzelmileg terhes helyzeten. Az allegória az én esetemben Nagyapám asztalos foglalkozásának és a keresztény identitásunk összekapcsolásán nyugodott. Önmagában az, hogy a közös foglalkozás miatt Jézus Krisztushoz hasonlítom a Nagyapámat, éppen egy vallásos közösségen belül blaszfém túlzásként is értékelhető, ezért volt lényeges, hogy a mesterré válás, majd újra kezdett inasévek képével próbáltam élét venni a túlzó analógiának. Ennél is merészebb volt a Hegyi beszédből vett boldogságmondás parafrázisa a 7. bekezdés végén. Jelenidőben, E/1-ben megfogalmazva, mintegy üdvözültként beszéltetni a Nagyapámat, a legnagyobb jóindulattal is megelőlegezett remény. A gyászbeszéd műfajában, hasonlóan a közhelyekhez, a túlzások elhelyezése is sokkal elfogadottabb, mint más műfajokban, ezzel együtt kardinális a jelentősége, hogy kinek a javára történik ez. Ha az elhunyt javára, úgy, hogy közben a közösség jóllétét/reményét is tudja növelni, akkor elfogadható lehet, de erről is érdemes a többi hozzátartozóval egyeztetni. Álljon itt, minden hibájával együtt, ez a gyászbeszéd, amit szeretett Nagyapámnak ajánlok újból. Mert nagyon jó ember (volt).

*

Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent!

1. Egyszer, nem is olyan régen, egészen pontosan 82 évvel ezelőtt, legkisebb testvérként, utoljára a családban megszülettél. Erdélyben, Magyarrégennek egy kicsiny házában. Itt, nem messze a ródli-dombtól kezdődött meg földi életed szüleid, testvéreid és az egyre gyarapodó számú barátok között 1925 telén. Hányszor hallottuk, hányszor vártuk, hogy elmeséld, miként viselted az iskola „viszontagságait”, hogyan igyekeztél minden erődet megfeszítve könnyíteni néhanapján a diákok, rád is szigorúan kimért, nehéz sorsán… Miként bújtál a biliárdasztal alá a számonkérés helyett, hogyan tréfálkoztál barátaiddal a nehéz latin memoriterek erdejében, és mennyire fagyoskodtál a csíki cserkésztábor hajnali óráiban. Szép és gazdag kezdet volt ez.

2. Ez a kezdet talán még nem is sejttette környezeteddel, de valószínűleg még Veled sem, hogy mi válik ebből a székely gyerekből. Jött a háború és Te fiatalon felnőttségre kényszerül­tél, hogy túlélhesd, a túlélhetőt. Ott lengett közted és a melletted állók között az állandó veszély, a szűnni nem akaró fenyegetés. Mesélted sokszor, milyen volt étlen-szomjan mene­telni az életért, úgy hogy már-már járás közben is aludni tudtatok. Hogy segítettetek magato­kon, bízva abban, hogy Isten is megsegít. Magyarországon vagy Drezda környékén, szinte mindegy volt, a lényeg, túlélni, hazatalálni. Túlélted és közben olyan emberré váltál, aki már értette, érezte, hogy milyen felelősség a másik embernek, akit közvetlenül mellette lőttek halálra, és milyen felelősség saját magának figyelni az életre. Felelős emberré értél.

3. Az, hogy mi mindent hordoztál magadban ezekből az évekből, igazán csak Te tudod, mi legfeljebb sejtjük. Az, hogy 56’-ban ki volt az a tüntető nép, aki kiállt valamiért, amit Hazának, magyarságnak, emberségnek hívnak, a meggyőződéséért és az elveiért, én és az én korosztályom már csak könyvekből tanuljuk. Te, Ti még tudjátok. Sőt, csak Ti tudjátok igazán. Tisztelet érte!

4. Asztalosnak tanultál, mestervizsgát tettél. Mesterré lettél, aki képes megbecsülni anyagát, a fát. Azt a fát, ami az életnek, az összetartásnak, a családnak a szimbóluma. Úgy simult kezeid között a fa, ahogy mások a papírt hajtogatják, vágják, színezik, alakítják. Olyan mesterséget választottál, ami elengedhetetlenül beleivódik mindnyájunk hétköznapjaiba. Kezed nyomát, arcod verítékét viselik magukon asztalaink, székeink, ajtóink, parkettáink és polcaink. Egyszer azt mondtad az unokádnak: „Idefigyelj, Márton! Úgy készíts el bármilyen munkát, hogy neked, a Mesternek, abban ne legyen kivetnivalód! Ha neked megfelel, hidd el, hogy a megrendelőnek sem lesz kifogása!” És valóban, senkinek sem volt kivetnivalója, sem kifogása, mert jó munkát végeztél.

5. Ha valakinek olyan fontosak a gyökerei, a családja, mint Neked, nem csoda, ha fiatal fejjel családot alapít, ahogyan Te is tetted annak idején. Máriaremetei házasságotok gyümöl­cse immár a Te saját családod lett. Gyermekeid és unokád, akiket elindítottál az úton. És nem­csak elindítottál, hanem kísértél is minket, amíg csak szükséges volt, segítettél, ha kellett, mindig. Köszönet érte! Mint ahogy köszönet azért is, hogy a hat évtizednél is tovább tartó házasságotok olyan tanúságot adott és ad a jövő minden nemzedékének egy bátortalanná és hűtlenné váló világban, ami ritka és szerfelett nagy kincs. Olyan nagy dolog az, hogy van, aki vigyáz az ilyen kincsre!

6. Amikor elkezdődött az a hosszú szenvedés, ami életed végén várt Rád, erősen meg­próbáltattál. Szenvedésedben egy olyan ösvényen jártál, melyet egy másik Asztalos, igaz nem itt, hanem Jeruzsálemben, előtted majd’ kétezer évvel kitaposott. Te pedig stációról stációra követted őt, mintha újra inas lennél egy Nálad nagyobb Mester keze alatt. Türelmes voltál és optimista. Szelíd és végig mosolyogni tudó ember. Megpróbáltatásaid nemcsak számodra, ha­nem a körülötted lévők számára is sokatmondó, sokat tanító volt, mint annak idején Jeruzsá­lemben, annak a másik Asztalosnak a szenvedése is.

7. És igen, nem tagadhatjuk, nem is akarjuk tagadni, hogy hiány és fájdalom, mélységes fájdalom van most mindannyiunk szívében, akik itt állunk. Ezen a hiányon és fájdalmon azon­ban átragyog az a remény és az a hit, amit innen és most üzensz nekünk, a Téged gyászolók­nak: „Boldog vagyok, mert a tisztaszívűek valóban meglátják Istent!”

8. Ez a mi vigasztalásunk és nem is kevés! Hisszük, hogy odaát találkozunk, ahol azzal az Istennel ölelkezve vársz minket, akinek hálásak vagyunk Teérted. Addig pedig, amíg újralátjuk egymást, nem tehetünk mást, mint meghajolunk szép földi életed előtt: így! Imádkozunk Érted, imádkozz miértünk! Isten Veled… van… Nagyapám!

 

Siófok, 2008. január 25.

Áder János újévi beszéde (2020) helyett

Köztársasági elnöksége során öt alkalommal készítettünk értékelést Áder János újévi köszöntő beszédeiről. Legutóbb azzal zártuk elemzésünket, hogy összegzésünkben jeleztük: megújulásra vár a műfaj. Mivel ez nem érkezett el, inkább csak rövid reflexiót szentelünk az idei, 2020-as beszédnek, hogy valamivel hangsúlyosabban kitérhessünk arra, hogyan lehetne a kívánt változást elérni.

Áder János 2020-as újévi köszöntője MTI/Illyés Tibor

Forrás: MTI/Illyés Tibor

A 2020-as köszöntőbeszédről

A teljes felvételt a Köztársasági Elnöki Hivatal oldalán lehet elérni, ennek alapján reflektálunk a pohárköszöntőre. Három fontos problémája volt az idei beszédnek.

1) Vokális szempontból önmagában elég indok lehetett volna egy új felvétel készítésére az a kínosan hosszú, két másodperces, hangosított nyelés (2:34-től), ami az addigra kialakult szájszárazság miatt feltűnően, lépésről lépésre vált követhetővé. Ez az elhanyagolhatónak tűnő részlet azért fontos, mert már laikusok számára is könnyen észrevehető tükre az izgalom, fáradtság és a köztársasági elnök számára kényelmetlen beszédhelyzet hármasának. Bár Áder János a korábbi években is küzdött egy-egy ponton ezzel a jelenséggel, a végső változatok ennél csak igényesebb formában kerültek a nagyközönség elé.

banner_Elnoki_ujevi_koszonto_banner_2020

2) Az ünnepi szónok fejtartása majdnem végig, de 1:49-től hosszú időn keresztül egybefüggően enyhén jobbra (tehát rendezői balra) húzott. A választott ing nyaka túl szoros volt, emiatt előnytelenül a jobb oldalon kitüremkedett és felgyűrödött a bőr, miközben zakója a nyak bal oldalán enyhe résben eltávolodott a gallértól olyan hatást keltve, mintha nagy lenne. A vizuális problémákat a karok mozdulatlanul középre kulcsolt pozíciója és a jobb váll balhoz képest magasabb vonala is fokozta. Weisz Fanni egyébként elegáns ruhájának a szabása a vállaknál és a karoknál is dominánsan lezser hatású volt, ami az elnöki öltözék összeszorított hatása mellett éles kontrasztot teremtett, óhatatlanul is felerősítve ezzel a szónoki megjelenés lefojtottságát. Ugyanez a kettősség köti össze a jeltolmács természetesen gazdag gesztusait és harmonikusan változatos mimikáját Áder János gesztusainak a leszorítottságával és az erőfeszítést igénylő artikulációs mimikájával. Weisz Fanni tolmácsolásának az alsó zónáját az idei felvételen kitakarták a pezsgős poharak (pl. 2:53), ami a térben kialakított pozícióját, ti. a tolmácsolt szónok mögött áll egy lépéssel, vizuálisan előnytelenül erősítette fel. Az összhatás tekintetében tehát az elnöki öltözék önmagában, de különösen a jeltolmács öltözékével együtt, valamint a kamerabeállítások megválasztása, a poharak elhelyezése és a két szereplő testbeszéde által, együttesen a beszorítottság, a zsúfoltság és ezek miatt a szűkös kényelmetlenség érzetet sugározták, elsősorban Áder János retorikáját szűrkítve el. Ez a hangulat egy újévi köszöntőbeszéd elvártan nagyvonalú, ünnepélyes vagy oldott hangulatával nem tud harmonizálni.

3) A harmadik probléma verbális természetű. A szövegezés viszonylag világos és egyszerű vonalon haladt a nemzeti örökség, történelem és a hazai tájak irányából a környezetvédelem felé. Jó ötlet volt, hogy arra a vizuális elemre fűzték fel a beszéd felütését, ami a tévében a beszédet megelőzően volt látható, bár ezzel csak azoknak tették befogadhatóvá a beszéd kezdetét, akik élőben követték a műsort, ugyanis utólag ez a bejátszás már nem tekinthető meg. A problémás pont az idézethalmozásban rejlik, a markáns kulcsüzenet hiánya mellett, de ez utóbbi komplexebb okból nem tud megjelenni Áder János retorikájában, ezért ebben a rövid értékelésben csak az előbbivel foglalkozunk. Idézetekkel élni egy ünnepi karakterű beszédben érdemes. De ismerni kell a mértéket és ez most nem valósult meg, sajnos.

A legelső Szabó Zoltán-idézet (00:33) még harmonikusan illeszkedett a gondolatmenetbe, ezért gördülékenyen lehetett az átvezetéseit is befogadni. Egy perc múlva (1:34-től) azonban négy, egymással csak nehezen összeolvasható idézet sorjázott egymás után. Mind a négynek más a hangulata, kontextusa, modalitása, ebből következően mind a négyet, legalább a hangszín és a beszéddallam lehelletnyi különbségével kellett volna Áder Jánosnak előadnia. A 2:06-ig tartó halmozás tehát szűk félperc alatt azt kívánta volna meg a kamerák előtt, hogy egy képzett színészeknek és professzionális előadóknak is nehezen abszolválható színpadi jelenlétet mutasson meg a köztársasági elnökünk. A beszéd megszövegezői, megkockáztathatjuk, nem tudják felmérni ennek a retorikai kihívásnak a mértékét és nincsenek tisztában azzal sem, hogy szabad-e ilyen szintű kihívás elé állítani Áder Jánost, akinek nem csodáljuk, hogy a végére teljesen kifáradt a hangja, kiszáradt a szája és végül már a beszédszüneteket sem tudta jól szervezni a Szabó Magda-idézethez érve.

Bár az ókori retorikaelméletek is hangsúlyozzák a hármasságban szerkesztett beszédalakzatok harmonikus erejét, amitől pedig izgalmas eltérés lehet egy négyes szerkezet használata, ez semmi esetre sem értendő az idézethasználatra. Még egy mesterfokú előadástechnika sem tudná ezt jól kezelni, mert önmagában, a verbalitás szintjén van a probléma. Nem beszélve arról, hogy ha a szövegek kontextusát is ismernék a beszéd szövegezői, óvatosabban alkalmaznák a kiválasztott idézeteket. Legyen elegendő csak arra utalni, hogy Szabó Magda a Hullámok kergetése című prózai (tehát nem költői szóval írt – vesd össze: 2:10) művében a Szajna fejezet végéhez érve éppen az épített, városi és nem a természetes környezet dicséretére fogalmazta meg azt, hogy “A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni.” /Szabó Magda, Hullámok kergetése, Budapest, 1965, p. 85/ Ez csak azért probléma, mert a Petőfi és Radnóti sorok Magyarországról és annak a természeti valósága kapcsán hangzottak el, ez a Szabó Magda idézet pedig Párizsról, esetleg Németországról, de mindenképpen a mesterséges emberi világra utal eredetileg, miközben a négy idézetet Áder János ezzel a konklúzióval fogta csokorba: “Nincs teljes, egészséges emberi élet, a természet egészsége, teljessége nélkül.” (2:15) Ez egy klasszikus beszédírói hiba.

Hogyan lehetne megújítani az újévet köszöntő ünnepi beszédek műfaját?

Az újévi köszöntőbeszédek műfaji megújítása

Ideje van a változásnak. Forrás: Shutterstock

Az első kitörési pont: a témaválasztás. Ezt csak korlátozottan lehet általánosságban meghatározni, de ötletet lehetne meríteni a konkrét évfordulók számneveiből (2020), a küszöbön állásból mint határhelyzetből, ami elvezethet az élet különböző határhelyzeteihez. Az időtapasztalásunk törékenységéből: például, amikor mi ünnepeljük az éjfélt, a Greenwich-ben élő magyar honfitársaink még csak a vacsorához készülődnek, de a Laosz földjére látogató magyarok már a végén járhatnak az ünneplésnek. A Föld forgása és az idő múlása pedig átvezethető a tervek és eredmények számbavételére például. Egy évtized végén kifejezetten kínálkozik a számvetés az előző tíz év legfontosabb eseményeivel a közösség életében, ahogy a következő év(tized)re való előretekintés is kiemelő erővel bír. Ez semmi esetre sem felsorolásszerű, hanem értelmező vissza- és előretekintésként tudna csak működni. Ki lehet indulni abból, hogy azok, akik az adott szilveszteri köszöntő pillanatában születnek, egy képzeletbeli időugrást kezdeményezve, mit láthatnak majd belőlünk 18 vagy 50 év múlva és ezzel a felelősség kérdéseit lehetne felvezetni. Érdemes egyetlen, eszmei, de mégis konkrét magatartásmódra ösztönözni a közösség tagjait és azt minél több oldalról, mintegy mozgósító beszédműfajt imitálva, motiválóvá tenni. Ki lehet indulni a pohárköszöntés aktusából is: felidézve a pezsgőkészítés történetét vagy kóstolásának a művészetét, akár annak magyar vonatkozásaival is, vagy a koccintás protokolláris értelmét. De lehet beszélni az édes és a száraz pezsgő íze közti különbségről is. Ezek mind-mind felütésként vagy zárásként alkalmat adnak a hallgatósággal közös élmények vagy a megfogalmazandó üzenetek szóbahozására vagy lezárására: így például a nehézségek üzenete párosítható a száraz pezsgővel, az édes pedig az örömteliekkel. És a sor, az általános témajavaslatok szintjén is viszonylag sokáig folytatható. Ezek egymással való kombinálása pedig továbbnöveli a témajavaslatok számát.

A második kitörési pont: kapcsolat a hallgatósággal. Nem ismerjük a pontos nézettségi adatokat, ennek ellenére a nem reprezentatív, saját felméréseink alapján, az elmúlt öt évben úgy tűnik, hogy egyre kevesebben követik figyelemmel Áder János újévi köszöntőit. A politikai indíttatású indokoktól eltekintve, kizárólag a retorikai szempontoknál maradva, ennek világos kommunikációs okai is vannak. Röviden szólva: Áder János ezekben a beszédekben elveszítette a kapcsolatát a hallgatóságával.

Pedig ő és kommunikációs csapata is tudja, hogyan lehet már egy beszéd első percében úgy kapcsolódni a beszédét hallgatókhoz, hogy az megnyerő legyen. Erre láthattunk példát a 2019-es ENSZ klímacsúcson megtartott felszólalásában. Hasonló intenzitású entrée nyithatna kaput ebben a műfajban is. A hagyományos megszólítás elhalasztása vagy akár kihagyása mellett, a tévénéző vagy világhálón követő hallgatóság befogadási helyzetére lehetne akár a beszéd kezdetén, akár későbbi pontokon explicit utalást tenni. Meg lehetne szólítani a szónok mellett álló jeltolmácsot, vagy legalább rá lehetne mutatni egy egyszerű, például férfi-női, fiatalabb és idősebb generációk szembeállítását verbalizáló résznél. Kapcsolódni a fent említett témák személyes történetként való összefűzésekor lehetne igazán a nézőkhöz. A köztársasági elnöknek ehhez meg kellene osztania magából, gondolataiból, motivációiból, történeteiből és érzéseiből valamit. Ugyanis jelenleg nem érződik a képernyőkön keresztül az, hogy a képviselt üzenetek mögött ott állna a személye, emiatt több esetben kicserélhetőnek tűnik az előadó személye. Kis túlzással mindenki azt várja, hogy a beszéd végén a koccintás következzék, mert az a legszemélyesebb része a felvételnek. És a legfontosabb talán nem is más, csak ennyi: hiányzik a személyesség és ezzel a figyelmünk tárgya is.

A harmadik kitörési pont: szükség lenne a műfaj technikai felzárkóztatására is. A verbális történetmesélés kihívásához mérten vizuális történetmesélés felé kellene lépnie ezeknek a beszédfelvételeknek. Ezért elképzelhetőnek tartjuk azt is, hogy olyan bejátszások akasztják meg a beszéd állóképét, melyek nemcsak illusztrálják, de értelmezik is az elnöki köszöntő szavait. A bejátszások alatt akár a narráció folytatódhat is a szónok részéről és minimális változtatással, de új kameraállással lehetne visszatérni az állóképhez. Szükséges lenne, hogy Áder János el tudjon szakadni a súgógéptől és egészalakos képet is vállalnia kellene, váltogatva a jelenlegi pozícióval, de azt sem tartjuk ördögtől valónak, hogy elbúcsúzzon a Sándor Palota megszokott helyszínétől a felvétel kedvéért.

Ezek a megfogalmazott javaslatok elsősorban egy hosszútávú, öt évre kidolgozott, de minden évben a változásra nyitott kommunikációs koncepcióban nyerhetnék el a maguk teljességét. Így lehetőség nyílna arra is, hogy egy hosszútávon kidolgozott gondolati ív elevenedjék meg egy teljes elnöki ciklus köszöntő beszédei alatt.

Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.

Beszédekben Újszerű, Ékesszólásban Kifogyhatatlan 2020-at kíván mindenkinek a Szónok Születik Retorikaiskola

 

Iskolaigazgatói retorika februártól

Speciális kurzust hirdetünk két modulban az alap- és középfokú oktatásban dolgozó intézményvezetőknek. A vezetői kommunikációból és a speciálisan igazgatói beszédműfajok retorikájából készült kurzusunk egymástól függetlenül vagy egymást követően összefűzve is elvégezhetőek.

Első modul

A kurzus első modulja a nyilvános beszédhelyzetekben hivatott segítségére lenni az iskolaigazgatóknak. Azokat az iskolaigazgatókat várjuk kurzusunk első moduljára, akik szeretnének tovább fejlődni a következő területeken:

  • légzés- és beszédtechnika
  • mikrofonhasználat
  • kiállás, nonverbális kommunikáció
  • öltözék
  • optimális térrendezés és ültetés
  • stilisztika
  • felkészülés a beszédre
  • Műfajismeret:
    1. Tanévnyitó beszéd
    2. Tanévzáró beszéd
    3. Motivációs-értékelő beszéd értekezleteken
    4. Megemlékező beszéd (állami ünnepeken, évfordulókon etc.)
    5. Szalagavató beszéd
    6. Ballagási beszéd
    7. Érettségi bankett megnyitó beszéde
    8. Avató beszéd (pl. emléktábla, új épületszárny etc.)
    9. Iskolai műsorok, programok megnyitó beszéde
    10. Nyugdíjas kolléga búcsúztatása, új kolléga nyilvános bemutatása
  • osztott beszédfókusz (diákok, hozzátartozók, tanári kar, további munkatársak) és kapcsolattartás a hallgatósággal
  • visszacsatolás-technika

Continue reading