Amikor az alkalom és a műfaj ellentétben áll

Orbán Balázs, korábbi miniszterhelyettes és államtitkár 2021-es, az MCC évnyitóján elhangzott beszédének retorikai elemzését Dömény Gábor tollából olvashatják.

Orbán Balázs 2021 szeptemberében tartotta meg évnyitó beszédét, az MCC, azaz a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány kuratóriumi elnökeként. Egy tanévnyitóhoz képest viszonylag rövid beszédet hallhatunk (összesen 6 perc a felszólalás hossza). Hányszor kívántam volna ezt a saját évnyitóimon, a soha véget nem érően mantrázott tanévrend végighallgatása helyett. Azonban már az időtartam is felveti a kérdést, vajon hogyan fért bele 6 percbe a diákok tájékoztatása az intézmény céljaival, feladataival kapcsolatban? Retorikai elemzésemben arra keresem a választ, hogy Orbán Balázs politikai szerepe miképpen vonódik be vagy vet árnyékot az évnyitó beszéd műfaji sajátosságaira.

 Orbán Balázs szónoki megjelenése

Orbán Balázs megjelenését a visszafogott, kissé lezser, sportos elegancia jellemzi. Zakója durva szövésű anyagból készülhetett, egyáltalán nem a legelegánsabb benyomást kívánja kelteni e ruhadarab. A nadrág esetében sem elegáns szövetnadrágról beszélhetünk, eséséből következtetve ez is inkább lezser. Azonban a nyakkendő eléggé elüt ezen összképtől, ugyanis nagyos szorosan van megkötve, amely inkább az elegancia felé mutat. A bársonybarna szín sem biztos, hogy előnyös a sportos eleganciához mérve, kissé avítt hatást kelt. Orbán Balázs zakóján hord egy MCC-s kitűzőt, amely a legfontosabb nonverbális elem a szónok viseletében, ugyanis kifejezi az intézmény felé való elköteleződését. Orbán Balázs kissé lezser, de sportos eleganciát képviselő öltözete egyszerre próbál illeszkedni az emelkedett, ünnepi hangulathoz, és a színpad másik oldalán helyet foglaló diákság világához.

A pulpitus, bár automatikusan teremt egy gátat a hallgatóság és az előadó között, ezzel együtt a komolyság érzését is kelti. Nem utolsó sorban számíthatunk rá, hogy a pulpituson elhelyezett, és felolvasásra váró szöveg megkomponáltsága mentén haladunk végig az ünnepi beszéden.

A megszólítás dilemmája

Az évnyitó esetében – Wacha Imre[1] műfaji meghatározását követve – igen fontos, hogy célközönségnek a diákságot vegyük, és csak másodsorban a hozzátartozókat vagy az oktatókat. A beszéd elején elhangzó megszólítás ennek értelmében a diákokat kell célba vegye. Ezzel szemben Orbán Balázs a következő sorrendben és módon szólítja meg a hallgatóságát. Köszönti az első sorban helyet foglaló miniszterelnököt – akit nyilván köszöntene bármelyik iskolaigazgató az országban, kifejezve az intézményt ért megtiszteltetést, akár ezzel is emelve az ünnepség érzelmi áhítatát, majd köszönti a professzor urat (nem hangzik el név), a vendégeket, és végül így fogalmaz: „Kedves MCC család!” (0:13). Kiemelendő, hogy a „vendégek” köszöntéséig végig tartja a szemkontaktust a közönséggel a szónok, egy-egy mosolyt is adva a jelenlévőknek, majd amikor az MCC családot kiejti, lenéz az előtte fekvő papírra, így ekkor szakítja meg először a szemkontaktust a hallgatósággal. Amikor felpillant, már komor arccal tekint a közönség soraira (00:14). A tanulók nem kapnak külön megszólítást a köszöntőben.

Egyből kérdésként merülhet fel az, hogy vajon ki a hallgatóság, ha nem a kollégium hallgatói, illetve mi a beszéd célja? – tekintve, hogy az évnyitón elsősorban a tanulókhoz szól a rétor, őket szeretné beavatni az új tanév világába. Ha magukat a család tagjainak tartják is a hallgatók, elrugaszkodva attól, hogy ez nem egy szokványos megszólítás a tanulókra nézve, akkor azt érezhetik, hogy köszöntésük alkalmával leveszi róluk a tekintetét a szónok. Ez bántóan hathat. Bár a család nem egy közkeletű megszólítás a hallgatókra vagy az intézmény tagjaira nézve, akár fenntarthatja azt az izgalmat, hogy a beszéd során a szónok majd megvilágítja a fogalomválasztás okát. Az előadás kezdetén tehát nem egyértelmű, hogy meg lettek-e szólítva a jelenlévő tanulók, vagy figyelmen kívül hagyta az első számú közönsége köszöntését a rétor. Érdekes kontraszt egyébként, hogy ugyanezen az évnyitón Orbán Viktor is mondott egy beszédet, és ő – bár semmilyen tisztséget nem tölt be MCC-ben – mégis köszönti, megszólítja külön a kollégiumi hallgatókat.

Az ünnepélyesség megteremtése és az elsietett tételmondat 

Orbán Balázs beszédében az angolszász standard tematikus szöveg felépítését követi. Hamar megjelöli az alkalom, illetve beszédének témakörét (0:45), amely az oktatás. A témamegjelölésnél már előrevetíti a szónok, hogy egy, a pártpolitika és a mindennapi egyet nem értés felett álló személyben jelenik meg a legszebben beszéde témája, mégpedig Klebelsberg Kunó munkásságában. Érdemes megfigyelni, ahogyan ennél a résznél a szónok nonverbálisan, a kéz gesztusaival is hangsúlyozza a mondanivalóját, az elemelkedést a közös pont felé. Az addig a pulpituson pihenő jobb kezét háromszor is felemeli, oly módon, mintha azt a közös pontot tartaná a tenyerében (0:37-0:41).

A hallgatóságban – és leginkább a tanulókban – nyilvánvalóan és teljesen jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon milyen szerepből szól hozzájuk most Orbán Balázs: aktuálpolitikai, vagy az MCC-ben betöltött elnöki minőségében? Erre válaszol a pártpolitikán felül álló eszme hangsúlyozása, és egy példakép felmutatása. Elsősorban ezért nem esik a „na, kellett egy idézet ebbe az ünnepi beszédbe is” kategóriájába a témamegjelölés után elhangzó Klebelsberg Kunó idézet. Az angolszász mintát követve ez az elem tökéletesen felkelti a figyelmet, hiszen a fentiek értelmében a „levegőben lévő” kérdéssel összefüggésben épül be a szónok beszédébe. Ezekkel a visszafogott, egyáltalán nem művi vagy kényszeresen ható szónoki gesztusokkal az ünnepség emelkedett hangulatát alapozza meg a rétor.

A Klebelsberg idézet utolsó mondatát teszi meg beszéde tételmondatának a szónok: „négyzetre emelni a tehetséget, és nem gyököt vonni belőlük” (1:33). Bár egészen e tézisig tagoltan beszél és következetes beszédtempót használ Orbán Balázs, de épp a tételmondatnak nem hagyott kellő időt, sőt szinte levegőt sem vett az utána következő mondat és a tétel kimondása között (1:35). Ez mindenképpen hiba, ha az a cél, hogy a hallgatóság ezt az üzenetet vigye el majd magával. A tézissel összefüggésben fogalmazódik meg az intézmény ars poeticája: „ha kérdezik tehát, hogy mi a Mathias Corvinus Collegium, akkor ez az a nemzeti intézmény, amelyik a tehetségeket négyzetre emeli” (1:35-1:43). E mondat után sem tartja a beszéd elején megfigyelhető egyenletes tempót, és nem tart szünetet (1:43). Nem hagy tehát időt a hallgatóságnak arra, hogy feldolgozza az elhangzottakat, így nem válik, nem tud elég kiemeltté válni e bizonyára fontosnak szánt üzenet.

A vicc – a család elem képzavara

Mint minden jó angolszász típusú beszédben, Orbán Balázs beszédében is menetrendszerűen érkezik a kitérő egy vicc formájában (2:16-2:57). A humor lehetőséget adhat az ünnepség kereteiből fakadó kötöttségek oldására. Ez az érzelmekre ható retorikai fogás elősegítheti, hogy személyesebb kapcsolatba kerüljön a hallgatósággal a szónok.

Orbán Balázs beszédében 2:16-nál úgy fogalmaz, hogy „elmesélnék Önöknek egy viccet”. Eközben egy nagy sóhajtást tesz a szónok, mintha ő unná a legjobban a teremben azt, ami most következni fog. Erre erősít rá, hogy a „viccet” szót úgy ejti ki, mintha az egy megvetendő dolog lenne. Mindez inkongruens módon hat a humor kötöttségeket oldó céljával.

A személyesebb kapcsolat megteremtése a humor által más hangvételt követel a szónoktól. Orbán Balázs egy családi körben lezajló beszélgetést elevenít meg a vicc keretein belül. A hangjával és a mimikájával utánozza a párbeszédben résztvevő szereplőket (2:48-3:30). Az imitáció egy nehéz szónoki eszköz, hiszen egy másik ember bőrébe kell bújnia egy rövid időre az utánzóak, mindezt úgy, hogy közben ez hitelesen, és ne mesterkélten hasson. Orbán Balázs egészen természetes módon imitálja a megjeleníteni kívánt karaktereket. Azonban elkövet egy igen jelentős hibát: a vicc mesélése közben háromszor néz le az előtte heverő papírra, kissé rendezgetve is azt. Ez az izgalom, esetleg a vicc általi komforton kívül kerülés jelének tudható be. Mindezzel azt is üzeni, hogy igazából idegen számára a humor, mint retorikai eszköz. A papírt, és tágabb értelemben a pulpitust – mint védelmező házat használja a vicc mesélése közben a rétor, ahová el lehet bújni a tekintetek elől. A beszéd ezen pontján ismét ritmushibát vét a szónok, ugyanis a vicc csattanójának szánt “Bob” kiejtését követően nem tart kellő beszédszünetet ahhoz, hogy legyen ideje a poénnak megérkezni a hallgatóság számára. Ezek eredményeképpen a hallgatóság pozitív reakciója el is marad a kitérőt követően, nem nevetnek a viccen.

Érdemes elidőzni a vicc mondanivalójánál is. Bár érthető annak tartalma, miszerint a család relatívan becsüli fel a tehetséget, míg a tágabb értelembe vett közösség ezt objektíven teszi, de talán nem gondolta át a szónok, hogy meta szinten milyen diszharmóniát okozhat a köszöntésben elhangzott „kedves MCC család”, illetve a családot a tehetség szempontjából pejoratívan ábrázoló vicc kettőse. A köszöntés a fentiek értelmében szükségképpen elsimításra vár a beszéd során, azonban ez nem történik meg.

Forrás: https://2015-2019.kormany.hu

„nektek mondom, MCC-s diákok”

A kollégium hallgatói 4:18-nál lesznek először megszólítva. Beszédes az is, hogy erre milyen szövegkörnyezetben kerül sor. „Hogyha elemezzük a magyarság helyzetét, akkor azt látjuk, és ezt nektek mondom MCC-s diákok…”(4:18) – ez alatt kitartja a szemkontaktust, illetve bal kezével, tenyerével a hallgatóságra mutat Orbán Balázs, egyfajta bevonó szándékú gesztusként. A szónok ez után arról beszél, hogy nagyon kevés generációnak volt olyan jó helyzete Magyarországon, mint a hallgatóságban helyet foglaló tanulóknak. Az ország és a társadalom kedvező tényezőit sorolja a rétor – abban a részben tehát, amely előtt meg lettek szólítva a tanulók, és nem utolsó sorban, abban a beszédben, amely egy évnyitón hangzik el.

Ha ennek a beszédnek a címe és a helyszíne nem egy évnyitó lenne, amit nem az elnöki beszéd tesz hivatalossá, akkor semmi gond nem lenne, hogy a magyarság helyzetének elemzésére, a generációk közti problémák megértésére buzdítana egy szónok. Itt azonban nem teljesülnek a tanévnyitó beszéd műfaji követelményei, a tételmondat pedig nem kerül alátámasztásra érvek által, tudniillik, hogy hogyan lehet elérni a tehetség négyzetre emelését. Helyette egy társadalmi eszme hangzik el – a szónok által a legjobban kiemelt gesztusokkal – miszerint a nemzet az, amely felemeli a közösséget. Mindezeket sommázza, hogy utolsó szavai után, még fel sem zúg a taps, már elindul a pulpitusról lefelé a színpadról, ami udvariatlanság a hallgatósággal szemben.

Összefoglalás

Orbán Balázs évnyitó beszédének elemzéséből azt láthatjuk, hogy a tanévnyitó beszéd műfaji sajátosságai nem – vagy maximum csak nyomokban – teljesülnek. A szónok, mind a verbalitás, mind a nonverbalitás szintjén végső soron nem tudott, és nem is kívánt egy az intézmény ügyeit képviselő, és azokat igazgató szerepet felvenni. Az intézmény ars poeticáján kívül nem hangzik el sem konkrét cél, sem feladat az MCC 2021/2022 évére vonatkozóan, ellenben az intézmény magyar társadalomban betöltött szerepe, illetve a diákok nemzethez való orientálódása kerül hangsúlyozásra. A hallgatóság zöme ugyanakkor mégis csak az MCC-s hallgatókból tevődik össze. Elsősorban értük, és nekik kellene, hogy szóljon ez a tanévnyitó szónoklat. Az alkalom és a beszéd műfaja tehát nem illeszkednek egymással. Retorikai szempontból az alapvető megközelítési hiba ebből az ellentétből fakad Orbán Balázs beszédében.

Ha érdeklik a további beszédelemzéseink, kattintson ide.

[1] WACHA Imre, A korszerű retorika alapjai II., Bp., 1996,

Puzsér Róbert retorikája

Pej András beszédelemzése Puzsér Róbert nyilvános beszédei közül egy politikai felszólalását vizsgálja.

Kritikus a nagyító alatt

A beszédelemzés alapjául szolgáló felvétel a képre kattintva érhető el.

puzser-robert

A beszéd kontextusa

Puzsér Róbert, az „ország kritikusa” felkérést kapott, hogy tartson egy beszédet 2017. december 15-én a Jobbik tüntetésén, amely a Fidesz-székház előtt volt. A tüntetésre az Állami Számvevőszék által kiszabott bírság miatt került sor. Az eljárás tisztasága sokakban megkérdőjeleződött, ezért a tüntetésen a Jobbikon kívül sok más ellenzéki is megjelent. Saját elmondása szerint Puzsér nem szimpátiából, hanem csakis szolidaritásból vállalta a beszédet.

Habár a megnyilatkozás helye nem megszokott a kritikustól, a témaválasztás, a beszédében hangsúlyozott összefogás és szolidaritás gondolata, és természetesen a stílus sem üt el Puzsér eddigi megnyilvánulásaitól.

Műfaját tekintve politikai beszédről van szó, mert bár nem politikus tartja, de pártrendezvényen hangzik el és aktuálpolitikai kérdéseket taglal. E műfaj sajátossága, hogy a hallgatóság rendszerint heterogén. Ez a szóban forgó esetnél sem volt másképp, az előadó ezt tudhatta is előre, így jó érzékkel, bár kissé nyersen szólítja meg az általa „szürreális koalíciónak” nevezett igen vegyes résztvevőkből álló hallgatóságot (0:25-1:15)

Kapcsolat a hallgatósággal

Habár megszólítja, de eleinte nem nyeri meg magának a közönséget. A verbális köszöntés megtörténik a beszéd elején, sőt, még egy viccnek szánt felütés is elhangzik, de ez inkább gúnyosan hat, távolítja a hallgatóságot. Ez a fajta feddő indítás jellemző Puzsérra. Szokatlan módszer, amely kétségkívül hatásos, figyelemfelkeltő a szokatlanságából fakadóan, de egyúttal udvariatlan is. Közkedvelt „beolvasó” kritikus hangvétele itt nem működik jól, mivel a jelenlevőkből csinál viccet. Az előadó hitelességét tovább gyengíti, hogy a kimondott szavak ennél a résznél nincsenek összhangban a nonverbális kommunikációval. (0:15) „Ránézek ennek a tüntetésnek a résztvevőire…”, mondja az előadó, miközben a jegyzetét nézi.

A leírt szöveghez való ilyetén ragaszkodás jele még a lámpaláznak (hiszen az előadás elején tart ekkor, továbbá szájszárazság is észlelhető), illetve a beszéd nem elegendő gyakorlásnak, de az biztos, hogy az előadó szenvedélyes stílusát megtöri az, hogy bele-belenéz a papírjaiba. A „szürreális koalíció” hosszas (50 másodperces) és nem túl hízelgő bemutatása, továbbá a hallgatóságon élcelődés oda vezet, hogy az első tetszésnyilvánítás csupán a beszéd egyharmadához közelítve hangzik el. (1:47)

Érdemes itt szót ejteni a tapscsapdák alkalmazásáról. 1:47-nél mintha még nem számított volna a tapsra, hiszen tekintete már a jegyzetet fürkészi a folytatás miatt, nem veszi fel a hallgatósággal a szemkontaktust. Az ezt követő élcelődés után viszont visszafogott a nevetés, itt némi bizonytalanság érezhető az előadón. Már veszi a levegőt a folytatáshoz, de végül mégis tart szünetet, ami miatt két „cuppantás” hallatszik, amit a mikrofon felerősít. 2:22-nél viszont kitartja a szünetet, ugyanakkor a felsorolás gyors és összetett, így lassabb a dekódolás, késik a taps. 2:34-nél jön a taps, de az előadó nem hagy elég időt rá. Az első jól sikerült alkalmazás a kulcsüzenet átadásakor történik, itt minden szót hangsúlyoz („együtt-kell-működni”), és helyesen tartja a beszédszünetet is. A továbbiakban már jól használja a tapscsapdát. (4:51, 5:41)

A hallgatóság megnyerése 1:20-tól kezdődik, amikor elindul a kormánypárt és a hozzá tartozóknak gondoltak viselkedésének pellengérre állítása. Retorikai kérdésként fogalmazza meg a mondandóját, hasonlóan szürreális koalíciónak titulálva a kormánypártot, holdudvarát, illetve ide kapcsolva az MSZP-t is. A „Nem szürreális az…?” kezdetű mondatokat anaforaként és fokozásként is használja, nyilvánvalóan építve arra, hogy a hallgatóság nagyon is szürreálisnak tartja az elhangzottakat.

2:46-tól már áttér az ország szürrealitásának bemutatására, folyatatva az előbbi technikát. 3:36-tól kezdődik tulajdonképpen a probléma megfogalmazása: az összefogás sürgetése. Habár azt a kifejezést használja, hogy „Nekünk, magyaroknak” (3:50), mégis tulajdonképpen egy hatalmon levő politikai párttal szemben próbál közösséget képezni, kizárva az összefogásból azokat, akik nem ellenzékiek. Ez szimpátiát kelt a hallgatóságban az előadó iránt, és a műfajtól sem idegen, de logikailag vitatható. Itt hangzik el az előadás kulcsüzenete is, miszerint „bizonyos ügyekben együtt kell működni” (4:17). Ez hozzávetőlegesen a beszéd kétharmada, ami ideális választás, hiszen előzetesen helyet készített az előadó a mondanivalójának, a továbbiakban pedig magyarázni, mélyíteni tudja ezt. Ez meg is történik, ismét anaforát alkalmazva („Ezt diktálja a…”) érvel a kulcsüzenet igazsága mellett, hatásosan, hiszen 4:51-nél már skandálás hallható a közönség részéről, az előadás során először.

A szavakon túl

A pulpitus miatt keveset látunk az előadóból. Mivel télen és szabadtéren tartották az eseményt, ezért a kabát viselése érthető. Pozitív, hogy nem mintás vagy rikító darabról van szó, így nem vonja el a figyelmet. A már említett gesztusokat is korlátozza a takarás. Szinte csak a jobb kéz gesztikulál, ennek intenzitása a szenvedélyességgel arányos, de az általánosságban elmondható, hogy a szónok erőteljes gesztusokat használ (pl. ökölbe szorított kéz, mutatóujjal mutatás vagy figyelmeztetés stb.).

A mimika azonban a pulpitus és a kabát takarása, a gesztusok egyoldalúsága, illetve az erős megvilágítottság miatt rendkívül hangsúlyosság válik, helyenként kirívóan intenzív (például 0:21-0:25).

A vokalitást illetően említésre méltó, hogy a hangerő, a hangszín és a dallamosság (hangsúlyok, ritmus) megfelelő, a legfontosabb részeknél a szenvedélyességet jól érzékeltetik, erősítik. Az artikuláció nyitott, érthető, nyelvbotlás csak elvétve fordul elő, inkább a beszéd második felében (pl. 6:08). A légzés viszont pont annyira hangos, hogy a mikrofon már felerősíti. Ez azért különösen fontos, mert az előadó habitusából fakadó felfokozott előadásmódja igen levegőigényes. Olyan is előfordul, hogy a mondat végére kifogy a levegőből (3:47-49).

A mondanivaló

5:10-től méltatja az eseményt és a jelenlevőket („az itt jelenlevő személyek és pártok precedenst teremtettek”), ezzel megkezdődik a mozgósítás, amely szintén a politikai beszédek gyakori jellemzője. 5:34-nél már előrevetíti az ellenzéki összefogás sikerességét, „Orbán és rendszerének” megbukását. Ezt a beszédtempó lassításával, a hangerő csökkentésével ellenpontozza, és ez által nyomatékosítja. Ráerősít továbbá az is, hogy a végig kizárólag jobbkezes gesztikuláció itt oldalt vált. A vízió azonban fogalmi zavart hordoz. Puzsér szavaiból azt halljuk, hogy „a polgári demokrácia üti azt a rezsimet, amelynek a lelke a korrupció”. Itt ő a polgári demokrácia alatt az ellenzéki összefogásra gondol, de nem szerencsés ez a kép, mivel ez a fogalom igen erőteljesen kapcsolódik a FIDESZ-KDNP-hez, ráadásul átpolitizálttá vált.

Az előadás során végig kifejezetten erős képeket használ, főleg az emberek, szervezetek jellemzésére. E tekintetben egyik oldalt sem kíméli. A hallgatóságot azzal segíti, hogy a beszéd elején a neveket is hozzáteszi („Heller Ágnes, a marxista prófétanő”, „Németh Szilárd rezsibiztos”), viszont időnként túloz („a Ron Werber vezette LMP”; „végvári kapitány Toroczkai László”). 2:00-tól már a hallgatóságnak kell az elhangzottakat értelmeznie, megfejtenie. Ezek az utalások néha egyértelműbbek („állatokat gyilkoló kamukeresztény”; „felcsúti gázszerelő”), máskor nehezebb kibontani őket („ruszki kaviárt zabáló, szotyit köpködő pszichopaták”), amit okozhat az, hogy Puzsér felolvassa a beszédét, márpedig az írott és a hallott szöveg értelmezése eltérő sebességgel történik.  Az mindegyik jelzős szerkezetre igaz azonban, hogy nagyon erőteljes, szemléletes, érzékletes, különösen az előadó vokalitásával együtt.

A beszéd végén a hangulat már inkább leszállóágban kerül, a kulcsüzenet környéki felfokozottság főleg a hallgatóság, de az előadó részéről is múlóban van. Zárásként még elhangzik egy keserédes vicc, de ez már szinte súlytalan. A tapsot az előadó csak részben állja ki, elkezd levonulni a színpadról. Ugyanakkor az arca beszédes, eddig nem tapasztalt őszinte mosoly és biccentés látható. 6:30-nál a kikerekedett szem és a homlokráncolás egy pillanat alatt elmúlik, mintha a kritikus-szerepből visszaváltott volna egy közvetlenebb, barátságosabb viselkedésre.

Összegzés

Akkor kongruens és hiteles egy előadó, ha szerepei és előadásának műfaja között önmaga nem vész el. Nem ember vagy kritikus, hanem ember és kritikus. Ahogyan Babits Mihály fogalmazott az ókori vir bonus eszmény után szabadon: “A jó szónok első sorban igaz ember.” Puzsér mint ember nem jelent meg a beszédben, csupán a kritikus intései hangoztak el, a szolidaritás egyéni megnyilvánulása nem mutatkozott meg, pedig a beszéd épp egy olyan tüntetésen hangzott el, mely az egymásért kiállás fontosságát akarta megmutatni. Lehet, hogy a szándéka más volt, de retorikája nem tanúsította, hogy a valódi összefogás mögött önmaga is ott állna, így az üzenete sem érhetett valójában célt.

Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.

Béri László Renátó OCD lelkigyakorlatos retorikája

A Budai Ciszterci Szent Imre Plébánia 2016-os Nagyböjti Estéinek második alkalmán tartott beszéd itt nézhető meg:

A fiatal kármelita szerzetes figyelemreméltó retorikai teljesítménye az elmúlt években fokozatosan érlelődött meg. A népszerű lelkigyakorlatos előadó három alkalomból álló nagyböjti beszédsorozatának első estéjét az Istenképeknek, a most elemzett alkalmat az emberképnek és a 2016. március 16-i alkalmat az Egyházkép témájának szenteli.  Mitől vonz kéthetente szerda esténként ötszáz embert ez a program? A következőkben az erre a kérdésre adható retorikai válaszokról lesz szó.

Humor és közvetlenség

A kármelita szerzetes retorikájának visszatérő eleme a humor. Kiszámíthatóan jégtörő funkciót biztosít az előadások nyitányánál elhelyezett vicces elemek alkalmazásával. Az Istenképek előadás kezdetén 01:45-től hangzott el két, a közönséget megnyerő, humoros megjegyzés. Az Emberkép előadásban ugyanígy kettős kötést alkotott 01:00-tól egy történetmondásos szerepjátékon (Psota Irén) és a Kis Grófo Mert a nézését meg a járását című örökbecsűjére tett utalás által (02:25-től).

Continue reading