Meryl Streep beszéde a 2017-es Golden Globe díjátadón

Meryl Streep nemrég megtartotta 2017 első, retorikai szempontból igazán jelentős beszédét. A retorikai elemzésünk alapjául szolgáló eredeti szöveget ide kattintva lehet elérni, a beszéd egy lehetséges magyar fordítása pedig itt érhető el teljes terjedelmében Szőcs Lilla tollából. A felvétel pedig, amire hivatko

A közönség bevonása

Amit a régiek a “captatio benevolentiae” címmel illettek, a színésznő beszédének a kezdetekor két lépésben valósult meg. Elsőként saját meghatottságának vállalásával (elcsukló hang, könnyek és zaklatott légzés 0:01-0:15) vívja ki a hallgatóság jóindulatát. Ennél tudatosabb retorikai eszköz a beszéd szövegszerű megkezdésének két mozzanata: 1. a felkavarodottságot feltáró szavakkal indokolt gesztus: “Fel kell olvasnom [ti. a beszédet]” (0:15), amit a papírok felemelése kísér, ám a mondatkezdés után mégis elengedi az olvasás kényszerét és fejből folytatja a mondandóját. Alighanem tudatosan felépített gesztus ez, amit kigyakorolt a szónok, ezzel együtt hatásos, mint minden olyan szónok pillanat, ami azt sugallja, hogy a tervektől eltérően spontán fordul a szónok közönségéhez. A második részmozzanat pedig a teremben lévő pályatársak név szerinti, olykor csak keresztnév szerinti említése valamint származási helyük és körülményeik szóba hozása 0:55-től.

A tökéletes szóválasztás eszköze, avagy az elegáns konfrontáció Donald Trumppal

Ez egyúttal felütésül szolgál annak (példák általi, tehát induktív) bizonyítására, hogy az USA nemsokára beiktatott új elnökének a kampányával és ez által megválasztásával hogyan konfrontálódik a díjnyertes Meryl Streep. Utalásai egyértelműek, mégis megmaradnak a jóízlés határain belül. Az idegenség és helybeliség kérdésének témája fokozatosan átvezet a teremben ülők kérdéseitől egy egész nemzet, sőt éppen az azon kívül állók miatt a világ más országainak a köréhez is. A koncentrikus körök tágítása például úgy megy végbe, hogy az utolsó felsorolt személy, Dev Patel, utoljára kerül említésre (1:53-tól). A fokozás kifinomult példája ez.

A Trump-kritika legmegrázóbb mozzanata kétséget kizáróan az a pillanat, amikor a rétor a fogyatékkal élő riporter kifigurázását veti a megválasztott elnök szemére.  Ezt a valóság és Hollywood fiktív világa közötti ellentét hangsúlyozásával erősíti fel a szónok. Az incidens felidézhető a CNN következő híradásából:

Anélkül, hogy Meryl Streep az esetet túlzottan részletezné, idiómaválasztásával tökéletesen lefesti, az angol anyanyelvűek számára inkább csak tudat alatt, hogy Trump milyen gesztusáról van szó, amikor ezt mondja: “It sank its hooks in my heart”, miközben a jobb kezével a mozdulatot önkéntelenül is lemintázza. (2:50) Az idióma ugyanis egy olyan metaforára épül, amelyben a kampó alakja képileg éppen a Trump által kifigurázott riporter testi fogyatékosságának az alakját mintázza. Ez az, ami a szónok szívét megérinti. És ugyanennek a beszédegységnek a végén ismét szóba hozza a szívet, immár a megtörtség képét alkalmazva arra. A napnyugati kultúrában hagyományosan az érzelmek székhelyeként számon tartott szív kétszeres említése így, mintegy keretbe foglalja a színész empatikus felszólalását a kirekesztettek felé. Tökéletes retorikai kidolgozással van dolgunk, méltán járt érte a taps.

Az igazságtól a megszemélyesítő búcsúig

Ezek után a beszéd összefoglalása már tálcán kínált elemekkel dolgozik: kirekesztettség és otthonosság, hatalom és kiszolgáltatottság, színészvilág és valóság, mintha mind az igazság valamely szegmense köré rendeződne. Az igazság egyik garanciáját pedig éppen a sajtó tudja garantálni, ha felhívja a figyelmet egyrészt a valódi művészet értékére, másrészt vállalja az igazságtalanság leleplezését. A szabad sajtó hivatásának nagyra értékelése egyszerre szolgál kiváló köszönetül a díjat Streepnek adományozó grémiumnak és ezzel egyidejűleg mozgósítja a teremben lévő hallgatóság két egymáshoz hasonlított csoportját: a színészeket és a sajtó munkatársait. Egymást támogatva szükséges, hogy az igazság munkálói legyenek. A beszéd ünnepélyességét fokozza a sajtó szabadságának Amerika alkotmányába “helyezéséről” szóló igeválasztása is. Az enshrine kifejezés ünnepélyessége jól harmonizál az amerikaiak nemzeti identitásának alapjául szolgáló dokumentum említésével.

Azzal, hogy utolsó mondatául a világszerte ismert és a napokban gyászolt Carrie Fisher egy személyesen a szónokhoz intézett mondatát választotta, a búcsú méltó gesztusa mellett, színpadra szólított egy sokak által tisztelt személyt. Leia hercegnő szavaival egy legendát idézett meg a reflektorfénybe állított díjazott, akinek a mondata mögé állva a tisztelgésen túl, a saját karrierbeli megdicsőülése helyett szeretett kollégáját emelte ki. Így ez a búcsú a díjazott szerénységén keresztül válhatott igazán méltóvá.

Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.

Patricia Arquette Oscar-díjas beszéde

Miért volt sikeres Patricia Arquette a 87. Oscar-gálán?

A Díj átvételét követő köszönő beszéd sajátos műfaji ismérvekkel bír. Egyszerre tartalmaz olyan visszatérő, stabil elemeket, mint a köszönetnyilvánítás és a dedikáció egy személynek vagy szervezetnek. Ugyanakkor az egyedi mondanivaló, a humor és az érzelmi megmozgatás is kimondatlan elvárásként ott lebeg a beszédre készülő jelöltek szeme előtt. Ki-ki minderre nagyjából egy percnyi keretben kap lehetőséget. Sokan idén is egyszerre tudtak a műfaji hagyománynak és az egyediség kívánalmának megfelelni. Ezért is lehet izgalmas a kérdés: miért éppen Arquette-re figyelt fel a világ?

Itt tekinthető meg a felvétel.

Arquette retorikai teljesítménye három kulcsszóval ragadható meg: hitelesség, aktualitás és fokozás.

A színésznő hitelessége már a Boyhoodbeli alakítása kapcsán közismertté vált. Az évtizednyi munka során a mellékszerepben játszó Patricia Arquette magánéleti döntéseiben is azonosult a színre vitt figurával. Azt mintegy archetípusként élte és alakította a munka során és mindezt, nem utolsósorban, kommunikálni sem volt rest a forgatást követően. Ezért, amikor azoknak mond köszönetet, akik lehetővé tették az alakítást, a kezében lévő, gyűrött-hajtogatott papír és a gyors, emelt hangmagasság valamint az éles légzés (pl. 0:26-nál) azt sugallja a közönségnek: valóban megérintett az elismerés. Érintettsége, amelyet az Oh, Jesus… felütéssel verbalizál (0:03-nál) hitelesnek látszik. Öltözéke egyszerűséget sugároz, ugyanakkor a fekete és a fehér a határozott megkülönböztetés és a beszéd végkicsengésében megjelenő egyenjogúsági törekvés előkészítője lesz.

Az eleinte a zavar jeleit (beszédtempó gyorsasága, szemkontaktus hiánya, a két kéz  esetlenül párhuzamos taglejtése, és a már említett éles légzés) produkáló színésznő a hála szavai után áttérni látszik a beszéd dedikáló részére (0:46-tól).  Nem sokkal később (0:55) megérkezik a váratlan, egyedi mondanivaló: a nők egyenjogúsága. Amely témaválasztás éppen Amerikában a legkevésbé sem számít új gondolatnak. Mégis fokozott aktualitást kap az alakított női mellékszerep és még inkább egy nemrégen napvilágot látott hír miatt: a Sony levelezéséből kiderült, hogy a színésznők díjazásukkor hátrányos megkülönböztetésben részesülnek Hollywoodban. Ez a hír a színészek és filmesek világában, így a gálán jelenlévő közönség soraiban is komoly visszhangot váltott ki a közelmúltban. Arquette enélkül a hír nélkül, vélhetően, csekélyebb visszhangot kapott volna egy egyenjogúsági megnyilvánulásért, így viszont Arquette beszéde komoly média figyelemben részesült , a közönség (akár riválisként éppen legyőzött) hölgytagjainak spontán reakciójáról nem is beszélve.

A hitelességet és az aktualitáson nyugvó témaválasztást pedig jól aknázta ki a Díjazott retorikai fokozása. A kezdeti siettség és az izgalom jelei előkészítésnek hatottak, amikor rátért az utolsó, egyenjogúsági üzenetére. Ekkor élővé vált az addig esetleg gesztikuláció, a szemkontaktus kitartottabb lett, mi több, a beszéd végére, a papírt elhagyva, állandósult is, amivel a spontenaitás és a céltudatosság képzetét sugározta hallgatósága felé. A korábbi gyors beszédtempó meggyőző hangsúlyozássá vált és nyomatékosító beszédszünetekkel tette egyértelművé (1:01-től), ezekért a mondatokért kezdett el beszélni. Értelmet nyert a díjazott szerep nyújtotta beszélői helyzet, a fekete-fehér öltözék igazságra törekvése és a megváltoz(tat)ott hangszín (különösen 1:05-től) is, minden egységesen a kulcsüzenet szolgálatába állt. A tetőpontot nem véletlenül a “for all” szavaknál (1:10) érzékelő hallgatóság tapsa és ovációja miatt megemelt hangerő pedig méltó módon párosult a verbális üzenet utolsó, lényegi momentumaival.

Patricia Arquette elégedett mosollyal távozott a színpadról (1:28-tól). Receptjének titka a hitelesség, a témaválasztás aktualitása és a fokozás mellett, alighanem a gyakorlásban is rejlik. Elismerés érte!

Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.