Búcsú egy Nőtől.
Tisztelt Gyászoló Közösség, Kollégák és Barátok!
“Pásztor Erika Katalina október 30-án, életének 57. évében elhunyt.”
A gyászjelentés szavai informatívan kopognak, mint egy írógép billentyűi. Kopognak, akár a kezeink közül kimorzsolódó föld, ahová most visszatér egy nő, egy személy, aki sokunk számára maradandó tanítást adott az életről: Pásztor Erika. Ismerünk hősiesen megvívott csatákat a történelemből, ikonikus építményeket a világ legkülönfélébb pontjairól, sorsokat formáló beszédeket államfőktől. De ritkán ismerjük fel azokat a hőstetteket, amit egy önismereti út bejárása követel meg, kevésszer van szemünk azokra az alkotásokra, amelyek szívós munkával váltanak paradigmát, például az online média terében; és egészen kivételes az, amikor hallgatóként egy nyilvános beszéd mögött az előadó személyének egyszeri és megismételhetetlen jelenlétét teljesen meg tudjuk ragadni.
Retorikaiskolánk fiókjába ez év január 9-én érkezett az alábbi, háromsoros üzenet:
Pásztor Erika vagyok, az epiteszforum.hu főszerkesztője. A Jan 16-án induló, 5 hónapos szónok születik kurzus érdekelne. Kérdésem, hogy koromnál fogva (senior) nem lógok ki a csapatból?
Ami akkor természetesnek tűnt, ma egészen rendkívülinek hat. Erika a saját halála előtt nem egészen 300 nappal írt egy ímélt, hogy fejleszteni szeretné a retorikai képességeit. A célja, amit a kurzus elején megfogalmazott kettős volt: felerészt szólt az általános fejlődésről és felerészt arról, hogy vezetőként szeretne jobban gondoskodni nyilvános kommunikációjával a rábízott epiteszforum.hu munkatársairól. A kurzus öt hónapja alatt egyszer sem hozta szóba, hogy milyen betegségben szenved. Mi pedig nem is gondoltuk volna, hogy mi minden van bontakozóban. Szemrebbenés nélkül hagyta, sőt várta, hogy az élet egyéb területein feleannyit tapasztalt trénereiként éles kérdéseket tegyünk fel, akár a légzéstechnikai fejlődése, akár saját önismereti útja kapcsán, amikor elakadást tapasztaltunk fejlődésének egy-egy pontján.
És Erika készült. Amennyi időt ki tudott szakítani, azt azzal töltötte, hogy részt vegyen a hétfő esti retorikán, és minél több feladatot elvégezzen a kiszabottakból. Inkább rögtönzött, mintsem hogy megfutamodott volna a kiállás elől. A legnagyobb természetességgel hívta meg a csoportot saját irodájába, hogy tartsuk ott az alkalmakat és az sem volt kérdés, hogy kulcsot adjon nekünk az irodához – ha bármikor késne, mi akkor is be tudjunk jutni. Nagylelkűségénél csak lelkesedése volt nagyobb.
A kurzus végén leginkább egyet szorgalmazott: legyen folytatás, csináljuk meg csoportos formában is a haladó tréningünket, Retorika 2.0 néven vagy bárhogy máshogy! Mert ő jönni akar. Egy héttel később elérkezett a gálaest, ahol a negatív gondolatok hátrahagyásáról beszélt. Úgy beszélt, mint akinek mondanivalója van. Önmagáról, a világról, a spiritualitásról. A megadott időkereten túllépve, az izgalom jeleit egyre inkább elengedve mesélt bátorságról, szembenézésről és egy hosszú évtizedeken át önmagában hordozott durcás kislányról. Akinek sokat köszönhet ugyan, de akitől akkor, ott el akart köszönni. Éretten, méltósággal, felnőtt módon, kerülve az érzelgősséget, de megengedve az érzelmeket. Bár mi is így tehetnénk, amikor ettől a felnőtt nőtől, Erikától búcsúzunk!
Kedves Erika!
Amikor szeptember végén felhívtál minket, hogy kimentsd magad szóban is, amiért mégsem jössz a várva várt haladó kurzusra, azt mondtad, hogy bár most éppen fekvő beteg vagy, de bízol benne, hogy tavasszal már táncolva fogsz jönni a következő haladó csoportba. Most biztosan nevetsz, ahogy szoktál, hogy ugyan vannak itt kisebb bonyodalmak, de azért a lényeg megmarad így is. Azóta te már megkönnyebbülve, táncolva haladsz egy olyan csoportban, amit mi még nem érhetünk fel. Boldog embernek ismertünk meg, aki nagyon sokat dolgozott azon, hogy hiteles válaszokat kapjon és adjon. Erre a hitelességre épülhetett rá a szenvedélyed, lelkesedésed, vidámsággal telt realitásérzéked. A kezdők zavarával állunk a téged is váró haladó csoport vezetőiként előtted és életed példája előtt. Kívánhat-e többet Retorikaiskolánk, mint hogy tanítványainak egyike élete utolsó hónapjaiban is a “lelkek szavak általi vezetésének” művészetét tanulja? Szervezhetnénk-e haladóbb csoportot a tiednél?
Tudjuk, hogy a leginkább emléked és jelenléted megőrzésére nekünk, hátramaradottaknak van szükségünk. Azért, hogy e kettőnek mi magunk is őrzői maradjunk, Fruzsival arra gondoltunk, hogy rólad nevezzük el a haladó csoportjaink legjobb retorikai teljesítményéért járó díjat. A Pásztor Erika-díj születésének legyen ez a története.
Törölje le, Erika, minden könnyedet az Emberszerető, és adjon örök világosságot boldog táncod minden lépéséhez!