Balázs Boglárka fül-orr-gégész, foniáter, szívvel-lélekkel a hivatását űző orvos. A hanggal kapcsolatban rengeteg tudással és tapasztalattal rendelkezik, hiszen 1969 óta foglalkozik a hangképzési zavarok kezelésével. 1981-ben – Európában elsőként – klubot létesített a teljes gégeeltávolításon átesett személyek megsegítésére. A hanggal kapcsolatban számos helyen tanít, adja tovább ismereteit a jövendő szakembereinek. Azonban nem csak orvosi hivatásából fakadóan ért a hanghoz, hanem saját élménye is sok van a hanghasználatot illetően. Az orvosi diploma megszerzése előtt ugyanis professzionális szinten foglalkozott az énekléssel, hivatásos előadóművészként dolgozott. A jó hangképzés megőrzéséért tett munkájáért számost kitüntetést tudhat már magáénak (Kiváló Társadalmi Munkás, Budapestért érdemérem, Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetés, Kempelen Farkas emlékérem). Balázs Boglárkával Szirmai Tünde, a Retorikaiskola ösztöndíjasa beszélgetett, az interjút szerkesztette Damásdi Nóra.
Mikor és milyen hatásra kezdte el Önt érdekelni a zene világa, ezen belül az éneklés?
Dr. Balázs Boglárka
A zene szeretete gyermekkoromból jön, zenész családból származom. Az édesapámnak saját zenekara volt, és mindig a mi lakásunkban próbáltak. A nővérem pedig – aki 5 évvel idősebb nálam – zongoratanárnő. Születésem környékén már elkezdett tanulni a hangszeren, és mivel a zongora az ágyam mellett volt, zongoraszóra nőttem fel. Tehát arról szó sem volt, hogy én nem leszek zenész. Zongorázni és hegedülni is tanultam, de szavalóversenyeken, színészettel kapcsolatos eseményeken is gyakran vettem részt.
Válogatott úszó voltam, és 1961-ben, amikor edzőtáborban voltunk, hallgattuk a rádiót. Épp a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójába járó növendékek vizsgafelvételeit játszották le, ahol remek énekesek voltak. Azonban miközben hallgattuk, én rögtön azt mondtam: „Áh, így én is tudok énekelni!”. A sporttársaim persze ezt a kijelentésemet igencsak kétkedve fogadták. Írtam egy lapot a rádióba, hogy szeretnék felvételizni a tánczenei stúdióba. Azt gondoltam, hogy úgyis kidobják, de nem tették. Jött egy papír, hogy június 12-én várnak, két énekkel. Ahogyan az előbb említettem, abban az időben úszó voltam; rövid haj, barnára lesült bőr, mert hát az edzések a nyitott uszodában voltak. Ezért a Barna bőrű hableány című nótával érkeztem a rádió 13-as stúdiójába. Ott olyan gyönyörűen felöltözött lányok voltak, én pedig az uszodából rohantam oda, egy nyárias ruhában, saruban, smink nélkül. 7 embert vettek fel az 1400 jelentkezőből, és én köztük voltam.
Egyébként akkoriban érettségiztem a Madách Gimnáziumban kitűnőre, latin nyelvből pedig kitüntetéssel. Azonban az orvosi egyetemre nem vettek fel, mert osztályidegen voltam. A rádióba viszont felvettek, így 2 évig jártam a tánczenei stúdióba, mellette pedig zenei asszisztensként dolgoztam a rádió zenei osztályán. Harmadik jelentkezésre, az Országos Rendezői Iroda ajánlásának köszönhetően – mint megbízható táncdalénekes – felvettek az orvosi egyetemre. A tánczenei stúdióba jelentkezésemtől kezdve, az egyetem elvégzéséig – 8 évig – táncdalénekes voltam.
Mikor kezdte el Önt érdekelni a fül-orr-gégészet, mi késztette Önt arra, hogy ezt a hivatást válassza?
Nem szokták elhinni, de 3 éves koromban döntöttem el, hogy fül-orr-gégész leszek. Ebben szerepet játszott, hogy a nagybátyám remek fül-orr-gégész és csodálatos ember volt, a mai napig is ő a példaképem. Valamint azért is jól ismertem az orvoslásnak ezt az ágát, mert gyerekkoromban sokszor fájt a fülem. A családi anekdota szerint apám zenekara egyszer nálunk próbált, és Hollós Ilona azt mondta: „Boglárka, te is majd olyan énekesnő leszel, mint én.” Erre én állítólag kihúztam magam, és azt mondtam: „Nem! Én fül-orr-gégész leszek, és meggyógyítom a gyerekeket, ha fájni fog a fülük!” Nagyon nehezen alakult az életem, de egy percig nem akartam más lenni, mint fül-orr-gégész.
Mi motiválta a foniátria[1] megtanulásában és művelésében?
Az előbb említett nagybátyám azt mondta nekem, hogy ne legyek orvos, mert az nem nőnek való. Vagy, ha orvos leszek, akkor biztosan ne fül-orr-gégész, mert az végképp nem nőnek való. Régebben tényleg alig-alig volt nő a fül-orr-gégészek között. Ezeket a tanácsait nem fogadtam meg a nagybátyámnak, de az utolsót igen, ami a foniátria megtanulása felé vezetett. Azt mondta ugyanis, hogy ha azt akarom, hogy nő létemre felnézzenek rám, és ne tapossanak rajtam keresztül a férfi orvosok, akkor tanuljak meg valami olyat, amit ők nem tudnak, és majd tőlem fognak megkérdezni. A foniátria pedig abban az időben sem volt nagyon sokak által művelt terület.
Illetve az is hozzájárult a választásomhoz, hogy gyerekkoromtól kezdve sokat álltam színpadon éneklés és prózai szereplés kapcsán is, volt közöm a beszédhez, hanghoz. Sok tanárom számára is egyértelmű volt, hogy az énekléssel, színészettel fogok foglalkozni. A Madách Gimnáziumba jártam, ami a Színművészeti Főiskola gimnáziuma volt. Az egyik utolsó vizsgaműsoron a főiskola rektora gratulált, és azt mondta, hogy mi még úgyis találkozunk. Én megkérdeztem tőle naivan, hogy hol fogunk még találkozni. Az ő válasza az volt, hogy a felvételin. Én mondtam neki, hogy ott nem fogunk, mert én orvos leszek. Erre ő azt válaszolta: „Te hülye vagy!” Úgyhogy a színpadon megszerzett tapasztalatomat használtam fel az orvoslásban, a foniátria gyakorlásában.
Menyire tudta/tudja alkalmazni az ének-zenei hangképzésben tanultakat a foniátriai munkája során?
Azt gondolom, hogy jól hasznosítható az énekléssel kapcsolatos tudás a foniátriai munkában. Nagyon jó énektanárnőm volt – Szatmári Margit -, akitől rengeteg nagyon jó gyakorlatot tanultam. A hangképzési zavarok kezelésében sokat használtam az éneklés során megtanult elvek, és az énektanárnőm által tanított gyakorlatok közül. Ezeket sokszor én magam alakítottam át az adott zavarra, de a kiindulás az éneklés során szerzett tudás és tapasztalat volt.
Mit gondol, az ének és a beszéd között milyen hanghigiéniai kapcsolat van?
Alapvetően mindkét dolog ugyanott történik, de óriási nagy különbség van az ének és a beszéd között. Fontos, hogy az ének pontosan meghatározott magasságban, meghatározott ritmusban zajlik, pontosan kell beosztani a levegőt. A kényelmes beszédhez viszont a nekünk való beszédhangmagasságunkon kell azt folytassuk, ami a mi hangterjedelmünknek valamelyik alsó hangja. Tehát a beszéddel nem szabad erőltetni a hangmagasságot se. Nagyon fontos, hogy lehetőleg elég legyen a levegő. Azonban ha nem elég, a beszédben akármikor vehetünk levegőt. Ezzel szemben, éneklésnél pontosan meg van szabva, hogy mikor lehet levegőt venni, hogy hogyan kell a levegőnket beosztani. Különbség az is, hogy ha a beszédet szépen dallamosan visszük véghez, színezzük azt, akkor nem kell hozzá 2 oktáv, mint mondjuk az énekléshez. Tehát azért bőven akadnak különbségek, az éneklés többet kíván.
Illusztráció – forrás: shutterstock.com
Hivatása gyakorlása mellett mennyi ideje maradt az éneklésre?
Ahogyan említettem, elég régóta fül-orr-gégész akartam lenni, így az egyetem elvégzése után másokkal ellentétben én nem a civil pályát hagytam ott, hanem az éneklést. Tulajdonképpen egyik napról a másikra hagytam abba teljesen az éneklést. A szavalás azért megmaradt, a kórház ünnepélyein is nagyon sokat léptem fel. Sőt, emlékszem, hogy kétszer volt valamilyen kulturális műsor az intézményben, ahol zenekarral együtt énekeltem. Egy pár évvel ezelőtt pedig egyszer csak a Fészek Klubból kerestek meg, hogy nem csinálnék-e önálló estet. Igent mondtam a felkérésre, így volt is két ilyen estem itt; illetve néhány még Budapesten, különböző helyszíneken. Az önálló estjeimen szavaltam, énekeltem és beszéltem az életem különböző dolgairól.
Visszatérve a hangképzésre, Ön mit emelne ki, egy beszélő hivatást folytató személy beszédtechnikájával szemben mi a legnagyobb elvárás?
Nagyon fontos a jó légzés. Tanításkor mindig úgy magyarázom el, hogy ha az ember ajándékot ad valakinek, akkor az tőle egy elirányuló mozdulat. Amikor pedig mondunk valamit az illetőnek, annak is ajándékot adunk, mert a gondolatinkat fújjuk oda neki. Tehát annak is van egy szép irányultsága, amit kimondunk. Ezt pedig a levegő fújásával tudjuk elérni.
Mennyire tartja fontosnak a hanggal való munkát a beszélő hivatásokban, ahol nagy hangi igénybevételnek van kitéve a személy?
Nagyon fontosnak tartom. Egyébként is alig tudok mondani olyan foglalkozást, ahol nincs arra szükség, hogy megfelelő legyen a beszéd. Azonban a beszélő hivatások esetén még fontosabb lenne, hogy már a képzés során legyen beszédtechnikai oktatás. Aki a hangjából él, annak meg kell tanulnia helyesen beszélni.
Mit javasol, ha valaki már a hétköznapokban nehézséget észlel a hanghasználatban?
Ha problémát észlel, akkor mindenféleképpen forduljon szakemberhez. Ez a szakember lehet foniáter vagy logopédus. Az viszont nehézség, hogy a hanghasználati funkcióban jelentkező problémák javítására kiképzett logopédusok főleg gyermekekkel foglalkoznak. Így felnőttként sokkal nehezebb megfelelő ellátáshoz jutni. Ezért lenne nagy segítség, ha a beszédtechnikai képzés megjelenhetne a főiskolákon, egyetemeken is, preventív jelleggel.
Mik voltak praxisa során azok a tipikus problémák, amivel a pedagógusoknál, énekeseknél találkozott?
A pedagógusoknál nagy nehézséget jelentett, hogy egy mély hangú óvodapedagógus vagy tanító, a kisgyermekeknek megfelelő hangmagasságban énekeljen. Ugyanis erőlködnie kellett, hogy hosszan abban a magasságban tudja tartani a hangját, amit az óvodás, kisiskolás gyermekek is ki tudnak énekelni. Az erőlködés hatására pedig akár hangszalagcsomók is kialakulhatnak. Énekeseknél is gondot okozhat, ha nem a saját hangosztályában énekel. A túlterhelés mindkét szakmában jelen van. Az énekeseknél és a pedagógusoknál is sokszor nem oldható meg, hogy betegség esetén ne kelljen terhelniük a hangjukat, mert előadás van, vagy tanítani kell. Nagyon egyszerű dolgok is hatással lehetnek a hangképzésünkre, így pl. a levegővételt is sok minden tudja nehezíteni, és így közvetetten hatással lenni a hangra.
Főleg a nőknél szokott probléma lenni, hogy fölszalad pár kiló, de marad a feszes régi ruha, amit alig tud összehúzni magán. Ez pedig nem segíti a helyes légzéstechnikát, hiszen hasi tájékon nem engedi a könnyed tágulást. Annak idején pedig mindig azt mondtam, hogy engem a testnevelő tanárok tesznek el majd láb alól, mert ellenük beszélek. Azt tanítják ugye, hogy a gyerekek húzzák be a hasukat, tolják ki a mellüket, amely testtartás szintén nem kedvez a légzéstechnikának.
Volt-e Önnek valamikor olyan nehézsége az éneklésben vagy a sok beszédben, amelyben szükség volt külső segítségre?
Hogyne! A túlterhelés számomra is problémát jelentett. A táncdalénekes állandóan ordít, így nekem is volt többször hangszalagcsomóm. Azonban ebből sokat tudtam profitálni a jövőre nézve. Mindig elmentem a nagybátyámhoz vizsgálatra, aki alaposan elmesélte, hogy mit lát a gégémben, hangszalagjaimon. Ezt össze tudtam kapcsolni a saját panaszaimmal, illetve aztán a kezeléssel. Így a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy különböző helyzetekben milyen eszközökhöz lehet nyúlni, amik segítik a hang, illetve a hangképzés rendeződését. Talán épp ezért járt hozzám olyan sok neves énekes is. Illetve azért, mert értettem, amit mondtak, ismertem az énekléssel kapcsolatos szakszavakat, valamint az énekes sorsát. Ráadásul sokakkal jártunk éveken keresztül együtt fellépni, így ismertek is engem. Harangozó Teri és Szécsi Pali volt az első két énekes páciensem, aki közvetlenül engem keresett meg panaszaival.
[1] Foné (görög) = hang, iatrea = gyógyítok. A fül-orr-gégészet azon ága, amely a kommunikációs, illetve hangképzési zavarok élettanával foglalkozik (Hirschberg J.: A foniátria meghatározása és története. In: Hirschberg J., Hacki T. & Mészáros K.: Foniátria és társtudományok. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó. pp 19-27.)
