A lámpaláz hatására olyan banálisnak tűnő szokás, mint az aprópénz nadrágzsebekben tartása, váratlan következményekkel járhatnak egy nyilvános beszéd során. Következzen az ezt alátámasztó történet, aminek már most előrebocsáthatjuk a konklúzióját: előadás előtt ürítsük ki a zsebeinket. A Lámpaláz-csillapító sorozat második története következik.
Ürítsd ki a zsebed!
Két évvel ez előtt, egy forró, tavaszi napon, Magyarország legjobb egyetemeinek egyikén, egy tudományos konferencia utolsó napjának utolsó előtti blokkja következett. Hárman voltunk előadók, egy hölgyet sorsoltak elénk, ő ült az előadói asztal közepén, mi pedig férfi előadókként a jobb és bal oldalán ültünk. Egy következő lámpaláz-csillapítónk során a hölgy előadására is ki fogunk térni, mert abban is volt tanulság. De előbb jöjjön a férfi kolléga, akinek az előadása az enyémet követte a konferencia programjában.
A pulpitus mögé állt, ami a mellkasáig ért, és a pulpitusra helyezett mikrofonba beszélt. Felül egy inget viselt, amit nem tűrt be, de legalább színre fehér volt. Előadónk alulra egy farmert húzott, hozzá illő cipővel. Zavarban volt, és a lámpaláz már a kiállásakor eluralkodott rajta. Azért, hogy nagyobb biztonságban érezze magát, illetve legalább az egyik kezével “tudjon valamit kezdeni”, jobb kezét a nadrág zsebébe csúsztatta, amíg a másikkal a jegyzeteit igazgatta vagy gesztikulált. Elvileg a pulpitus kitakarta a zsebre tett kezet, ezért az elemi udvariasság hiánya láthatatlan kellene, hogy legyen, gondolhatta az előadó. Valójában a hallgatóság érzékeli a váll vonalánál a kéz pozícióján és mozdulatlanságán azt, hogy zsebre van téve a kéz.
A hallgatóság mindent érzékel
Ha ez elsőre nem tűnt volna fel valakinek, akkor segített a következő hiba: előadónk az aprót nem a pénztárcájában, hanem pőrén a szóban forgó zsebében tartotta. És igen, a zsebbe dugott kéz pozíciója, a veszély elől biztonságot kereső elbújás lélektani maradványaként, ebben az esetben párosult egy olyan kotorászással is, ami az érmék ütemes forgatásával járt együtt. A zavarában pénzét csörgető kézmozdulat hangját pedig, mondanom sem kell, hogy kellőképpen felerősítette a mikrofon.
A hallgatóság homlokán hamarosan megjelentek a rosszalló ráncok és garantáltan mindenki elkezdte keresni a zajforrást. Előadónk pedig a rosszalló mimika láttán még idegesebb lett, feszültségét pedig még inkább a zsebében lapuló érmék játékával vezette le. A kínos jelenet ráadásul az előadás egésze alatt zajlott, ami még a megadott időn túl is tartott, ezzel a hallgatóság nem csekély frusztrációját váltva ki. És a legszomorúbb az, hogy a frusztrált előadónk egészen a mondandója lezárásáig nem jött rá, hogy mitől nem működik a kapcsolata a hallgatóságával.
A megelőzés
Mivel egyszerre mindent nem lehet megváltoztatni olyan ösztönös viselkedési mintákban, mint a kéz zsebre tétele, első lépésként azt javasoljuk, hogy minden zsebet rutinszerűen ürítsünk ki egy-egy előadás előtt. Ha nincs pulpitus előttünk, így elkerüljük a kulcscsomó vagy telefon alakját felvevő zsebeket értékes másodpercekig kíváncsian fürkésző tekinteteket is (“Mi lehet az a zsebében?”). Ráadásul, ha kezdetben nem tudunk uralkodni a lámpalázunkon, ily módon a zsebünk tartalmának piszkálása is elmarad, mindenki közös örömére.
Tehát mielőtt elfoglaljuk az előadói helyet, még a szünetben ellenőrizzük, hogy nincs-e bármi a zsebekben. A második lépés pedig az lehet, hogy elkerüljük a zsebre tett kéz gesztusát is. Mindez azért fontos, hogy az izgalmunk közben beinduló automatikus tevékenységek ne zárjanak minket egy olyan ördögi körbe, mint hősünket az aprópénze.