Kommunikációs könyvek szemléje VIII.

„Hogy lényünk visszhangot verhessen a másikban” – könyvismertető Montágh Imre Tiszta beszéd című művéről, Németh Viola, a Szónok Születik Retorikaiskola Montágh Imre-ösztöndíjasának tollából. A szöveget Damásdi Nóra szerkesztette.

*

Montágh Imre (1935–1986) Tiszta beszéd című kötete 1976-ban jelent meg először, s az elmúlt több mint negyven évben színinövendékek, logopédusok, pedagógusok nemzedékei számára vált alapművé. A most bemutatott kötet a tizenegyedik, javított kiadás, amely 2018-ban jelent meg a Holnap Kiadó gondozásában. Az összehasonlítások a Múzsák Közművelődési Kiadónál megjelent 3. kiadással való összevetésből származnak.

Nem könnyű feladat egy negyvennégy éves könyvről írni, de korántsem azért, mert meghaladott, korszerűtlen állítások és módszerek lennének benne. A nehézséget inkább a szerző személye adja. Hiszen Montágh Imre egy ország beszédtanára volt, aki nem csupán szűk körben volt elismert szakember; a tévében, rádióban hallott tanításai sokakban elevenen élnek a mai napig. És mivel ilyen klasszikus, ismert szerzőről és műről van szó, nehéz újszerű megközelítést alkalmazni, hogy azok is élvezzék, akik már betéve tudják minden szövegét a kötetnek, de azok is, akik csak most fogják először kezükbe venni.

A kötet felépítése mai szemmel is nagyon logikus és letisztult, ezt az apróbb javítások nem érintették – a struktúra ugyanis változatlan az eredeti kiadáshoz képest, és módosítások csupán a szöveges gyakorlatokban történtek. A kötet egy húszoldalas elméleti bevezetővel indul, ezt követik a beszéd különböző egységeinek – légzés, hangadás, artikuláció, kifejezés – gyakorlását segítő feladatok és szövegek, majd egy rövid összegzést követően a szakirodalmakból vett részletek.

Az elméleti áttekintés a helyes beszédtechnikával és a jól szóló beszéd elemeivel ismerteti meg az olvasót, külön hangsúlyt fektetve a magyar nyelv sajátosságaira. Montágh nem bocsátkozik részletes kifejtésbe, inkább tömör, de annál fontosabb alapismereteket ad a beszédszervek működéséről, a helyesen szóló beszéd műveléséről. Az elméleti rész elemei olyan sorrendben követik egymást, amilyen fokozatok a beszédtechnikai foglalkozásokon is megjelennek. Így a beszéd, színpadi beszéd és a beszédszervek általános jellemzése után a légzés, a hangadás és a kiejtés ismereteiről olvashatunk, és csak ezután következik a magyaros hangsúly, hanglejtés és a ritmus leírása, amelyek után egy szintén általánosabb, a beszéd előzőekben megismert rétegeit ötvöző egység, a beszédstílus következik.

Mivel Montágh a Tiszta beszédet főképpen az akkori Színművészeti Főiskola növendékeinek szánta, az elméleti összefoglaló nagy százalékban a helyes színpadi megszólalás elsajátításához nyújt támpontokat. Ettől függetlenül természetesen általános érvényű információk is megfogalmazódnak, hiszen a beszédszervek működése vagy a magyar beszéd természete mindenkire érvényes. Ahogy Montágh az Előszóban meg is jegyzi, bővebb ismeretekhez a mellékelt szakirodalmi ajánló nyújthat segítséget, és erre olykor szükség is van, hiszen akár az artikulációs bázisról, akár a magyar beszédritmus sajátosságairól van szó, a Tiszta beszédben közölt ismeretek csak alapszinten adnak útbaigazítást.

Érdekes olvasni a negyven évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatokat a köznapi és színpadi beszéddel kapcsolatban. A hangadás, középhangsáv megtalálásáról szóló bekezdésben például a szerző rámutat egy akkori, de ma is meglévő beszédbeli jelenségre: „Mostanában Magyarországon szokássá lett a lehető legszűkebb hangterjedelemben beszélni (az érzelemmentes beszédtől és az eleven gondolkodás hiányától beszűkül a beszédhang-terjedelem). Gyakran az „intellektuális” színészi magatartás póza a motyogás és a szűk hangterjedelem. A magyar beszéd pedig – bár többnyire ereszkedő dallamú – széles hangterjedelmű.” A magyar beszédre jellemző széles hangterjedelem főleg a nyelvjárásokban figyelhető meg, amely már a szerző idejében is kiveszőben volt, mégis a különböző tájegységek beszélt nyelvi változataiban figyelhető meg jobban a magyaros hangterjedelem, hanglejtés. A hangsúlyról és hanglejtésről szóló egységben szintén szó esik a magyar beszéd jellemzőiről, bár itt is főképpen a színpadi előadás vonatkozásában kaphatunk tanácsokat. Nem nyerünk hát olyan nagy betekintést az 70-es évek köznapi beszédének minőségébe, pedig érdemes lenne összevetni a mai beszélt magyar nyelvvel. Hiszen a beszéd mint élő szövet, folyton változik, és már az elmúlt negyven év is hozhatott szokatlan újdonságokat a hangzó magyar nyelvhasználatba – gondolhatunk akár a nyelvjárások átalakulására, kopására, az angol nyelv előtérbe kerülésére, vagy a felgyorsult információs technológiai hálózat következményeire.

A bevezető után következik a már említett struktúra szerinti légző-, hangadó-, kiejtésgyakorlatok sora szövegmentes és szöveges feladatok kettősére bontva, majd a hangsúly- és ritmusgyakorlatok zárják az átfogó beszédtechnikai repertoárt. A szövegmentes gyakorlatok csak a helyes légzéstechnika, hangadás és artikuláció gyakorlásánál relevánsak, így az utolsó két egység már csak szöveggyűjteményszerűen közli a ritmus- és hangsúlygyakorlásra szánt szövegeket – viszont a sorrend ezeknél is tudatos, átgondolt, tehát érdemes eszerint haladni. Figyelemreméltó az artikulációs gyakorlásnál a szerzői megjegyzés 1976-ból: „A pöszék számára akkora anyagot állítottam itt össze, amekkora magyarul még nem jelent meg.” Ez alapján kétségtelen, hogy a Tiszta beszéd anyaga korában egészen hiánypótló vállalás volt, hiszen olyan saját gyakorlatokat és összegyűjtött szövegeket közölt a hivatásos beszélők és szakemberek számára, amelyek rendszerezésére akkoriban már nagy szükség volt. Azonban megjegyzendő, hogy a könyv, habár sokat segít az önálló gyakorlás során is, nem kifejezetten alkalmas az autodidaktikus beszédképzésre. A kötet felépítésén is érződik az, hogy ezek a gyakorlatok színjátszócsoportoknak íródtak, és jó részük csoportos foglalkozások alkalmával tökéletesen használható tanári instrukciók alapján – és később ezeket felidézve önállóan otthon vagy kisebb gyakorlócsoportokban is. A definíciók szokásos szóhasználatával élve azt lehetne mondani, hogy a Tiszta beszéd szükséges, de nem elégséges segédeszköz a beszédtanuláshoz, de helytállóbb azt mondani, hogy kiváló segédeszköz a felnőtt, hivatásos beszélők beszédtanulása során önálló munka, és a pedagógusok számára beszédtechnika, beszédművelés tanítása alkalmával.



A gyakorlókönyv negyvennégy éve őrzi ezeket a szövegeket nüansznyi változtatásokkal. Felmerülhet ugyan a kérdés, hogy kell-e újítani a köteten, szükséges-e magyarázatokkal vagy újabb szövegekkel kibővíteni a Tiszta beszédet. Elképzelhető, hogy lenne helye a „modernizálásnak”, azonban ez a változatlanul újra és újra kiadott kötet tanúskodik a montághi örökség időtállóságáról.

Montágh Imre, Tiszta beszéd, Holnap Kiadó, Budapest, 2018. 193 o.

Kommunikációs Könyvek Szemléje VII.

Mit adtak nekünk az ókoriak? – Könyvismertető Arisztotelész Rétorika című művéről.

Több mint 2300 évvel ezelőtt megszületett gondolatokat olvasva kettős érzés kerít hatalmába. Egyfelől a hitetlenkedés. 2300 év. Azóta annyi minden történt! A vizsgált kiadás 1982-re datálódik, ráadásul magyarul olvashatom. Tényleg közvetlenül az első retorikaelméleti gondolkodóhoz, Arisztotelészhez (Kr. e. 384–322) kapcsolódhatok? Egyébként is, olyan nehéz ezt az egészet elképzelni. Másrészt ámulok, hiszen a szöveg nagy része ma is helytálló, illetve alkalmazható. Sokszor halljuk, hogy milyen gyorsan változik a világ, bizonyos dolgok akár 1-2 év alatt elavulnak, érvényüket veszítik. De itt van ez a szöveg, 2300 éves, és van mit tanulni belőle.

Szerkezetét tekintve a mű három könyvre tagolódik, de olvasva inkább az a benyomásunk, mintha eredetileg ezek a gondolatok élőszóban hangoztak volna el, majd ezt rögzítették volna írásban. Érthető a gondolatvezetés egy-egy könyvön és a fejezeteken belül, de az már nem világos, hogy miért pont ez a választott struktúra. Adamik Tamás fordítói munkáját dicséri a magyar szöveg, kiegészülve az utószóval és a jegyzetanyaggal, ami nagy segítséget nyújt a mű értelmezéséhez. Leírja, hogy „Az első könyv a meggyőzés logikai eszközeivel és a beszédfajtákkal foglalkozik, a második azokkal a lélektani és etikai bizonyítékokkal, amelyek az érzelmek és a jellemek ismeretén alapulnak, a harmadik pedig a stílust és az elrendezést vizsgálja.” (275. o.) Ezzel együtt, olvasás közben a rendszerezéshez kevés segítséget kapunk, például a fejezetcímek is csupán a tartalomjegyzékben szerepelnek. Ezt, illetve az írás korát is tekintetbe véve a szöveg megköveteli a figyelmes olvasást. A nehezebb követhetőséget az is okozza, hogy Arisztotelész minden előzmény nélkül, tulajdonképpen a szemünk láttára alkotja meg a retorika terminológiáját, ez a küzdelem pedig az olvasás során is érezhető.

Mélyreható és szerteágazó az a tudásanyag, amit Arisztotelész át kíván adni. Nem tesz ígéreteket, nem tippeket ad, hanem tudást közvetít, amit aztán az olvasó a saját igényei, adottságai és szándékai szerint felhasználhat. Ő maga is érvel, rengeteg példával és konkrét idézetekkel támasztja alá a mondanivalóját. Emellett sok hasonlatot vesz a való életből, és ezeket is a meggyőzés eszközei közé veszi. Ami egyedülállóvá teszi, az az elvont fogalmak és az érzelmek definiálására tett kísérlete. Olyan szavakra ad meghatározást, mint a boldogság, a hasznos, a jó, a gyönyör, a vágy, a méltányosság és olyan érzéseket ír körül, mint például a harag, a szeretet, a félelem, a szégyen, a hála vagy az irigység. Emellett hosszan ecseteli az emberek jellemét, akár koruk szerint, akár vagyonuk alapján. Arisztotelész a filozófia egyik legmeghatározóbb alakja volt, így nem meglepő, hogy elvi okfejtései bölcselkedésnek hatnak, ám ezek mégsem üres szavak, hiszen előtte senki sem határozta meg ezeket az elvont fogalmakat. Egy előadásban, egy vitában, de akár egy négyszemközti kommunikációs helyzetben is alapvetés, hogy tisztázzuk, hogy miről beszélünk, így az ókori gondolatok jelentősége mai világunkra is érvényes. Olvashatunk továbbá olyan tudnivalókról, mint például a szónoki beszéd részei, ami szintén kiállta az idő próbáját, nem kérdőjeleződött meg az alkalmazhatósága. Nem véletlen az sem, hogy a Szónok Születik Retorikaiskola alapozó kurzusának tananyagában ez is szerepel.

Ha Arisztotelész köztünk lenne, sok manapság olvasható, hallható szólamra mondhatná azt: „Én megmondtam.” Vegyük például ezt a fiktív előadás címet: Hogyan legyél meggyőzőbb? Erre Arisztotelésznek ez a válasza: „Mivel döntés végett van a rétorika, nem csak az érvelésre kell vigyázni, hogy bizonyító erejű és meggyőző legyen, hanem arra is, hogy magunk milyenek legyünk és miképp befolyásoljuk a bírót.” (84. o.) Vagy: Hogyan építs énmárkát? Erről így gondolkodott: „Ami a szónokokat illeti, három okból kelthetnek bizalmat; ugyanis a bizonyítékokon kívül egyedül ezek képesek meggyőzni: a bölcsesség, az erény és a jóakarat.” (85. o.) A mindig, így napjainkban is aktuális önismeretben igyekszik segíteni akkor, amikor az ember jelleméről tesz megállapításokat. Talán az ő gondolatmenetét vitte tovább Quintilianus, amikor azt írta, hogy „a jó szónok elsősorban igaz ember”.

Éppen a mélysége miatt a könyv kevésbé javasolt kezdő, bevezető olvasmánynak, de annál többet tud mondani azoknak, akik már haladó szinten vannak vagy mesterei kívánnak lenni a retorikának, hiszen például a hallgatóság érzelmeinek felkeltése és ennek kezelése magasabb fokú jártasságot kíván. Vannak bizonyos szakterületek is, melyek képviselőinek erősen ajánlott Arisztotelész írása. Mindenekelőtt a kommunikációs trénereknek és szakembereknek alapmű a könyv, hiszen tulajdonképpen ez az első írásos emléke a szakterületünknek. Az ókorban nagy hangsúlyt kaptak a vád- és védőbeszédek, így ezek mibenlétéről sok szó esik a Rétorikában. Ennélfogva a jogász szakma képviselőinek, illetve a viták és az érveléstechnika iránt érdeklődőknek figyelmére is különösen számot tarthat a könyv, de tulajdonképpen mindazoknak fontos lehet, akik bizonyítani szeretnének valamit vagy meggyőzni szeretnének valakit. Mindemellett az időutazás iránt érdeklődők is kedvüket lelhetik Arisztotelész gondolatainak olvasásában, hiszen ezáltal betekintést nyerhetnek az ókor egy kicsiny, de annál meghatározóbb részletébe.

Arisztotelész, Rétorika, ford. Adamik Tamás, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982.

Ha szeretné szisztematikusan megismerni Arisztotelész retorikaelméletét, mesterkurzusunk egyik modulja önállóan is megrendelhető: retorikaelméleti szövegolvasás címen az info@retorikaiskola.hu elérhetőségen keresztül.

KOMMUNIKÁCIÓS KÖNYVEK SZEMLÉJE VI.

Könyvkritika 30 másodpercben. Recenzió – Peter Heigl: Hasznos tudás mindenkinek 30 percben – Retorika című művéről.

Harminc perc olvasás a retorikáról olyan, mint egy 30 másodperces könyvkritika. A figyelmet felkeltheti, de a lényeg hiányzik belőle. A mélyebb rétegek, az okok nem tárulnak fel, ahogyan az áhított katarzis sem fog megérkezni. Mivel mindjárt eltelik a harminc másodperc, jöjjön inkább az összegzés: kezdő, haladó és mesterszintű előadóknak sem ajánlom Peter Heigl könyvét. Ha érdekli a miért, akkor ne csak fél percet szánjon rá, görgessen lejjebb.

A könyv egy olyan sorozat egyik eleme, amely rövid idő alatt (30 perc) betekintést kínál egy-egy témakörbe. Nem állítja, hogy a mű megismerése után az olvasó szakértőjévé válik az adott területnek, de hasznos tudást ígér. Aki állt már ki mások elé beszélni, az tudja, hogy a körülmények erős stresszt tudnak kiváltani az előadóból, amelyekkel egyáltalán nem könnyű megbirkózni. Egy-egy jól sikerült beszédet több órányi felkészülés előzhet meg, ahogyan egy-egy praktikus előadói technikát (például a könyvben említett dallamos beszédet, 15. o.) akár beszédek tucatjaiban és a köztes felkészülések alatt kell gyakorolni, csiszolni, mire készséggé válik. Emiatt tűnik a könyv hátoldalán tett kijelentés túlzónak: „Ha magabiztosan szeretne beszélni mások előtt, jó hírünk van: ez a tudás – a retorika, azaz az ékesszólás művészete – könnyebben elsajátítható, mint gondolná.

Aki még sosem tartott beszédet mások előtt, annak most már elárulhatom, hogy harminc perc olvasás nem lesz elég a magabiztossá váláshoz. Sőt sokszor azokon a kudarcokon keresztül vezet a fejlődés útja, amelytől a legtöbben annyira tartanak, és amelyekről a könyv említést sem tesz. Azt viszont figyelembe kell vennünk, hogy ilyen kis terjedelemben áttekintést adni a retorikáról nem könnyű, a szerzőnek mégis egészen jól sikerült.

Tartalmi szempontból a szónoklattan legtöbb fontos témakörét érinti a könyv. Az antik gyökerektől indul, ami teljesen helyénvaló, hiszen rengeteg fontos tudást már évezredekkel ezelőtt is ismertek. Megemlíti a légzéstechnikát és a beszédtechnikát, amelyek megfelelő művelése szintén elengedhetetlen a kiváló előadóvá váláshoz. Hosszan taglalja a felkészülés lépéseit és szót ejt az előadásmódhoz kapcsolódó néhány lényeges további elemről, ezek többek között a szemkontaktus, a gesztikuláció, a humor vagy a kérdések kezelése. A könyvben helyet kapott egy vitákról szóló fejezet is, ami némiképpen kilóg a többi rész közül, mivel ez már feltételezi a mű elején olvasottak alkalmazását. (Hogyan tudok reagálni vita közben egy nyílt támadásra (81. o.), ha még a szemkontaktus felvétele (27. o.) is kérdés számomra?)

Előfordul néhány szakmailag vitatható állítás (pl. „Tíz emberből kilenc túl gyorsan beszél.”, 16. o.), ám a legnagyobb probléma mégis az, hogy a megfogalmazott tanácsok legtöbbje egyszerűen nem megfogadható. A légzéstechnikai résznél azt olvashatjuk, hogy „Közönség előtt lassan kell beszélni.” (17. o.) Még ha igaz is lenne önmagában ez az állítás, akkor sem derül ki, hogy mi számít lassú beszédnek. Hogyan valósíthatjuk ezt meg? Álljak akármilyen szinten is, nem derül ki, hogy milyen módon fejlődhetek tovább.

Az egyes részek tömörsége, kibontatlansága vezet oda, hogy darabos és helyenként önellentmondó a könyv. Az 52. oldalon két mondatban olvashatunk az elocutioról, a beszéd kimunkálásáról, miközben tulajdonképpen (nem jelezve) az egész 5. fejezet (13 oldal, az amúgy 80 oldalnyi tartalomból) is a beszéd kimunkálásáról szól (pl. milyen hosszú mondatokat használjunk?). A szempontgazdagságot azonban el kell ismernünk, ezért kérdéses, hogy egyáltalán a 30 perces műfaj alkalmas-e a retorika bemutatására?

Véleményem szerint nem. A könyv egyedül azoknak tud adni áttekintést, akik érdeklődnek az ékesszólás művészete iránt, de mélyebben még nem foglalkoztak vele. Ők megismerkedhetnek sok-sok területtel és fogással, melyek ismerete, helyes alkalmazása és gyakorlása az előadást kiváló előadássá, a szónokot pedig kiváló szónokká teszik. Peter Heigl bemutatja a verbalitás, nonverbalitás és vokalitás hármasát, szempontrendszerét, megadva ezzel azt a hasznos tudást, amit ígért, de a magabiztos előadóvá válást máshol kell keresnünk.

Peter Heigl, Hasznos tudás mindenkinek 30 percben – Retorika, Kossuth Kiadó, Budapest, 2017.

Kommunikációs könyvek szemléje V.

Pej András alább olvasható könyvkritikája a kortárs szerzők talán legfontosabb, magyar nyelven is olvasható prezentációs szakkönyvéről szól.

Könyvszemle Garr Reynolds PreZENtáció című könyvéről

A természetesen jó prezentáció titkai

Recenzió Garr Reynolds: PreZENtáció – Egyszerű ötletek prezentációk készítéséhez és előadásához című könyvéről

Úgy sejtem, hogy e sorok olvasói közül a legtöbben részesei voltak már olyan előadásnak, amely során a szónok egy pulpitus mögött, a laptopot vagy a falat bámulva unott hangon felolvasta azt, amit a projektor kivetített. Rosszabb esetben ehhez még a világítást is lekapcsolta, egy teljesen sötét teremben ejtve rabul a hallgatóságát. Még rosszabb esetben időnként megjegyezte, hogy az éppen látható dia nem is annyira fontos… Legközelebb, ha ilyesmit tapasztalnak, bátran javasolják neki Garr Reynolds könyvét (és ezt a  lámpaláz-csillapítónkat).

Nem véletlen a címben látható, nagybetűs kiemelés, hiszen a szerző rengeteget merít a japán kultúrából, szemléletmódból, amikor új oldalról próbálja megközelíteni a prezentálás jelenlegi gyakorlatát. Ő maga is Japánban él, így hitelesen tudja közvetíteni az onnan származó elveket.  Természetesen nem vallási könyvről van szó, de az kétségtelen, hogy egy újfajta keretrendszerbe helyezi a diavetítéseket, és ezzel együtt értéket is közvetít. Olyan gondolatok ezek, mint az egyszerűség, visszafogottság, természetesség. Olyan gondolatok, melyeket végül is bárki fel tud használni ahhoz, hogy jobb előadó lehessen. Nem véletlen, hogy a könyv több eleme is megjelenik az alapozó kurzusaink tananyagában.

A közel háromszáz oldalas könyv már ránézésre, szerkezetében is letisztult, könnyen áttekinthető és olvasmányos. Reynolds az alcímnek megfelelően vezeti végig az olvasót az eszmerendszer felvázolásától az előadásig, sőt, még azon is túl. Már az első részben, melyet ő bevezetésnek nevez, választ kapunk arra, hogy miért lenne fontos másképp tekinteni a prezentációkra. Ezt követi a felkészülésről, a tervezésről és a prezentálásról szóló három fejezet. Az arányok fontosak! Közel 160 oldal szól az előbbi két részről, míg az előadásról szóló gondolatokat 40 oldalban foglalja össze a szerző, nem kérdés tehát, hogy melyikre mennyi idő fordítandó Reynolds elképzelése szerint. Történetekkel, képekkel, példákkal, sőt, komplett diasorokkal gazdagon illusztrált az egész könyv. Akár tartott már valaki prezentációt, akár nem, akár kezdő előadó valaki, akár haladó, biztosan fog hasznos gondolatokat találni benne.

A konkrét tippek, praktikák (például, hogy merre nézzen egy arcot ábrázoló kép egy dián) mellett sok elgondolkodtató, megfontolandó szempontot is kapunk (például a harcművészet tanításairól és ezek alkalmazásáról a kommunikáció terén). Ezeken felül pedig sok neves és tapasztalt előadóról is olvashatunk (érdekesek például Steve Jobs tanácsai, de elég csak ránézni a Guy Kawasaki által írt előszóra, ami önmagában is egy diasor).

Az a legszimpatikusabb Garr Reynolds könyvében, hogy megtartja az ígéretét. Nem állítja, hogy a könyv elolvasása után szuper előadók leszünk, csupán arra bíztat a szerző, hogy legyünk nyitottak arra a szemléletváltásra, amit az új megközelítésmódja hordoz.  Ugyanakkor utakat mutat az elinduláshoz, és ötleteket ad a fejlődéshez. Ahogy ő fogalmaz: „Mi tehát a konklúzió? A konklúzió az, hogy nincs konklúzió – csak a következő lépés áll előttünk.” (299.) Azoknak, akik prezentációra készülnek, ez a lépés lehet ennek a könyvnek az elolvasása. Addig is itt lehet bepillantani a könyvbe.

Garr Reynolds, PreZENtáció. Egyszerű ötletek prezentációk készítéséhez és előadásához, ford. Andó Éva, HVG Kiadó, Budapest, 2017.

Kommunikációs könyvek szemléje IV.

Pej András retorikatrénerünk soron következő könyvszemléjében a Beszédcentrum alapító trénerének egyik könyvét vette kritikai górcső alá.

Pej András Illés Györgyi Kezdők és hadarók című könyvéről

Az atomenergia és a könyvek. Recenzió – Illés Györgyi: Kezdők és hadarók – Retorika és beszédtechnika vezetőknek című könyvéről

Annak ellenére, hogy korábban nem találkoztam Dr. Illés Györgyi munkásságával, a szakmai tudása, hitelessége világosan megmutatkozott a könyve alapján. Egyértelműen látszik a több évtizednyi tapasztalata a beszédtechnika oktatás terén és a nyilvános beszédre való felkészítésben is. A legtöbb gondolata egybevág azzal, amit a Szónok Születik Retorikaiskolában mi magunk is tanítunk: érdemes szilárd alapok (légzéstechnika, beszédtechnika) építésével kezdeni a munkát, elengedhetetlen a komolyan vett és végigcsinált felkészülés, az eredményességhez szükséges a megfelelő mennyiségű gyakorlás, továbbá az előadói készségeket csak integráltan van értelme fejleszteni.

A szerző a jó (hatásos) beszédet az atomenergiához hasonlítja. „Építeni és rombolni is képes. Pontosan céloz, óriási erejével világokat növeszthet és tüntethet el, de mindenképpen elsöprő, zsigerekig ható.” (12.) Izgalmas gondolat és hasonlat ez, ám az ilyen és ehhez hasonló tételmondatok ellenére sem kristályosodott ki a mű célja az olvasás végére érve.

A 123 oldalas könyv első fele a nonverbális kommunikációtól nagy lépésekben egészen a kiváló előadás ismertetéséig jut. Habár valóban fontos tudnivalókról olvashatunk, nem világos, hogy a harmadik fejezetben foglaltak miért kifejezetten a vezetői retorikára vonatkoznak? Egyebek mellett például a bevezetés és az összefoglalás kidolgozása minden rétornak megkerülhetetlen feladata.

A következő húsz oldal számba veszi az előadók leggyakoribb problémáit. Ezek a témák csak említés szintjén jelennek meg a könyvben, pedig a szónok félelmei, a hitelesség megőrzése, a generációk közti különbségek mind-mind valós nehézségek lehetnek. Egy-egy történetnél nem kapunk több segítséget, pedig éppen ezek a kérdések jelenthetik az igazán nagy kihívásokat a fejlődés rögös útján.

Végül mintegy 50 oldal foglalkozik a beszédtechnikával. Ez a fejezet rendkívül alapos. Ábrákkal és mini gyakorlatokkal vezet végig minket a szerző a téma főbb részein. Minden területet egy-egy történet színesít. Ezek a személyességgel átitatott anekdoták eddig is megjelentek a könyvben, de itt különösen jól esnek, mert megkönnyítik a szárazabb, informatívabb bekezdések befogadását és megértését.

Sokat gondolkodtam a könyv címén. Vajon én kezdő vagyok vagy hadaró? Vajon vannak-e további kategóriák? Ha igen, melyek ezek, és hogyan érhetek el odáig? Ezekre a kérdésekre Illés Györgyi nem ad választ. Tovább gondolva a szerző hasonlatát a jó beszédről: önmagában attól, hogy olvasok a nukleáris energiáról, még nem lesz a házamban világosság.

Emberként és előadóként mindenki más és más nehézségekkel küzd. Kategorizálás nélkül, és függetlenül attól, hogy valaki vezető beosztásban dolgozik-e, az előadói készségeink folyamatos fejlesztésére érdemes időt és energiát szánni. Ennek első lépése lehet egy könyv elolvasása, de a valós munka a gyakorlással kezdődik el. Így tehát (a címével ellentétben) ez az írás sem kizárólag vezetőknek szól, és az igazat megvallva, nem is a vezetői kommunikáció áll a fókuszában. A retorikával ismerkedőknek azonban jó kedvcsináló lehet a kompaktsága és olvasmányossága miatt, emellett a konkrét (elsősorban beszédtechnikai) gyakorlatok a kezdő szint felett is segíthetnek a fejlődésben.

Illés Györgyi, Kezdők és hadarók. Retorika és beszédtechnika vezetőknek, Beszédcentrum, Budapest, 2018.

Kommunikációs könyvek szemléje III.

Pej András következő szemléjében egy magyar kommunikációs tréner könyvéről írt recenziót:

Györffy Kinga, Add elő magad. A magával ragadó előadás titkai, Budapest, 2015.

Györffy Kinga Add elő magad című komunnikációs könyvének recenziója

Ahogyan a szerző írja ajánló soraiban: „Magával ragadó előadóvá válni nem ellazulás, hanem elszánás, elköteleződés és kemény munka.” Ezen állítással csak részben tudok egyetérteni. Biztos, hogy szükség van elszántságra, elkötelezettségre és a kemény munkára, ugyanakkor fontosnak tartom az ellazulást is! Miért? Mert nem tudunk magával ragadó történetet mesélni, ha feszültek vagyunk, ha szorongunk.

Mivel nem értek egyet a megfogalmazott állítással, Györffy Kinga nekem nem ajánlja meleg szívvel a könyvét. De azért én elolvastam.

Elképzelhető, hogy néhányan megütköztek a hatásvadász bevezetőn. Talán figyelemfelkeltő volt, talán elgondolkodtató, de mindenképpen intenzívebb egy átlagos könyvajánló kezdeténél. Györffy Kinga könyve is ilyen. Hatásvadász, hiszen már a borítón azt olvashatjuk, hogy „az első magyar könyv a storytelling-ről”. Persze, ha igazán a magyar nyelvet helyezné előtérbe, akkor a történetmesélés vagy a történetmondás kifejezést használta volna. Ezen pedig csak azért akadok fenn, mert a könyv nem csupán a „storytelling-ről” szól, hanem a magával ragadó előadásról, ahogyan azt a cím és az alcím is jelzi. A könyv tartalma is ez. Néhány specifikus résztől eltekintve, általános előadás-technikai, és retorikai útmutatóként szolgál a könyv. E tekintetben pedig maga is figyelemfelkeltő és elgondolkodtató.

Figyelemfelkeltő, hiszen többségben hazai előadók példáin keresztül hozza közel hozzánk a témát, ami valóban ritka a kortárs kommunikációs szakirodalomban. Sokkal személyesebb, életszagúbb így a könyv egy magyar olvasó számára. És elgondolkodtató is, hiszen rengeteg tanácsot, ötletet fogalmaz meg, amiken akár napokig is töprenghetünk. Ám ebben rejlik a legnagyobb csapda lehetősége is! Ami nem a könyv csapdája, hanem saját magunké. Az „elszánás, elköteleződés és kemény munka” nem ott kezdődik, hogy elolvassuk ezt a könyvet, hanem ott, amikor letesszük. Azon a ponton kellene elhatároznunk, hogy a következő előadásunk elkészítése során melyik ötletet fogjuk kipróbálni a könyvből.

1Én ezt tettem, miután elolvastam könyvet. A 62. oldalon javasolja a szerző, hogy alkossunk rejtvényt. A Retorikaiskolánk haladó csoportjának gálaestjén próbáltam ki ezt, méghozzá úgy, hogy a kivetített prezentációm második diája egy fekete háttéren nagy fehér egyest ábrázoló kép volt. Az előadás végén természetesen feloldottam a talányt. Az üzenetem az volt, hogy mindig csak egy lépésre fókuszáljunk, mégpedig a következőre. Nekem így sikerült teljesítenem a Spartan Race-t, a diavetítésem pedig e sportesemény élménybeszámolója volt.

A tartalmasság, illetve a korábban említett „storytelling könyv” pozícionálás miatt a struktúra nem könnyen követhető. Keverednek az előadó személyére vonatkozó javaslatok az előadás-technikai tippekkel, időnként többször is eljutunk ugyanahhoz a témához (így például a 203. oldaltól kezdődik egy hosszabb rész, mely az interakciót taglalja, de a hallgatóság felé intézett kérdés előkerül már a bevezetésről szóló részben (65. oldal) és a befejezésről szóló részben (80. oldal) is).

Ugyanakkor, ha konkrét, kézzel fogható ötletekre, tanácsokra van szükségünk az előadói képességeink, illetve beszédeink fejlesztéséhez, akkor Györffy Kinga könyvében sok ilyet találunk. A jó (úton haladó) előadók közös tulajdonsága az, hogy folyamatosan szeretnének fejlődni, ehhez pedig kiváló útitárs ez a könyv.

Kommunikációs könyvek szemléje II.

Pej András következő szemléjében a népszerű amerikai kommunikációs tréner könyvéről írt recenziót

Történetek a történetmondásról

Carmine Gallo, Storytelling. A történetmesélés ereje, HVG Kiadó, Budapest, 2016.

carmine-gallo-storytelling-a-tortenetmeseles-ereje

Gallo úr Kaliforniában él a családjával és kommunikációs coachként keresi a kenyerét. Munkája során rengeteg érdekes emberrel került kapcsolatba, akiktől sok lebilincselő történetet hallott. Ezek a történetek gyakran hihetetlennek tűnő fordulatokat is tartalmaztak, ezért akár meséknek is hívhatjuk őket.

Gallo urat kíváncsivá tették ezek a mesék. Vajon mitől ragad magával az egyik történet és miért nem kelti fel a figyelmünket a másik? Vajon mi a közös a cselekvésre ösztönző elbeszélésekben? A válaszok felkutatása érdekében Gallo úr sok nagy történetmesélőhöz ellátogatott, és beszélgetett velük, megismerte az életüket. Ezeket a történeteket tartalmazza a Storytelling című könyv.

Noha a szerző visszakalauzol minket az ősi törzsek tábortüzei mellé is, a fejezetek inkább a modern vállalkozói szféráról szólnak, ezzel szemléltetve azt, hogy egy-egy (üzleti) ötlet kimunkált, történethez kapcsolt előadása bizony versenyelőnyt, vagy adott esetben akár pénzben kifejezhető értéket is hozhat számunkra. Fontos megjegyezni azonban, hogy valószínűleg nem mindenki a vállalkozói ötletek kiváló szemléltetése miatt szeretne jó történetmondó lenni. Bennük a könyv elolvasása után keletkezhet egy hiányérzet. Ennek betöltésére lehet egy módszer az, hogy olvasás közben felírjuk magunknak a magával ragadó történetek számunkra fontos jellemzőit és a jó előadásra jellemző praktikákat. A történetmondás személyes, érzelmekkel teli műfaj, ezért érdemes a saját stílusunkat megtalálni, és minél többet gyakorolni.

A művet olvasva kirajzolódik, hogy a történetmesélés nem egzakt tudomány, ezért aki definíciókra, pontos magyarázatokra kíváncsi, az lehet, hogy csalódni fog. Habár befejezésként kapunk egy „szerszámosládát”, ahol a legfontosabb tudnivalókat összegyűjtve átolvashatjuk, ezek mégis inkább irányelvek maradnak, hiszen a könyv maga is azt sugallja, hogy a történeteink csakis úgy lesznek hatásosabbak, megindítóbbak, ha élőben gyakorlunk és szembesülünk a hallgatóságunkra gyakorolt hatásukkal.

Addig is, íme néhány ötlet a „szerszámosládából” melyeket akár a következő beszédünkben is felhasználhatunk:

  • Szerepeltessünk történetünkben egy „hőst”, aki legyőzi a nehézségeket!
  • Történetünket gazdagítsuk konkrét és odaillő részletekkel!
  • Használjunk egyszerű szavakat és analógiákat bonyolult témáknál is!

 

Kommunikációs könyvek szemléje I.

Kommunikációs könyvek szemléje sorozatunkat retorikatrénereink közül Pej András írásával nyitjuk. Ezeknek az írásoknak az a célja, hogy számba vegyük erényét és hátrányát egy-egy olyan retorikához kötődő könyvnek, amit valamiért figyelemre méltónak tartunk.

*

Pej András

Minden napra egy tanács

Németh Erzsébet, Közszereplés. A társadalmi szintű kommunikáció kézikönyve, Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

KozszereplesAz olvasásról általában egy olyan kép él az emberek fejében, hogy ha úgy döntünk, hogy kezünkbe veszünk egy könyvet, akkor azt érdemes az elején elkezdeni, és a végén, az utolsó oldalon befejezni. Nos, első olvasásra Németh Erzsébet alkotása is lehet ilyen, de később érdemes időről-időre újra elővenni, belelapozni, ismét átolvasni azokat a részeket, amelyek aktuálisan fontosak nekünk. Ahogyan a szerző is megfogalmazza: „A könyvet […] kézikönyvnek, gyakorlati útmutatónak szántam.” És ez a szándék meg is valósul.

Politikusként, kommunikációval foglalkozó szakemberként vagy alkalmi előadóként olvasva a könyvet is tud adni a Közszereplés új tippeket, szempontokat. Nyelvhasználata közvetlen, könnyen érthető, a tudás, melyet átad pedig rendkívül gyakorlatias. Az ajánlásait azonnal kipróbálhatjuk a gyakorlatban. Persze, egyszerre nem lehet mindent tökéletesen beépíteni, éppen ezért jó időnként fellapozni azokat a fejezeteket, amelyek kapcsán fejlődni szeretnénk.

A nyilvános beszéd igen részletes tudnivalóinak ismertetése után Németh Erzsébet külön fejezetet szentel a meggyőzés lélektanának, kiemelve azt, hogy magán a beszéden kívül mennyire fontos az előadó személye és kapcsolata a beszéddel, valamint a hallgatóság összetételének megismerése. A médiában dolgozóknak, illetve azoknak, akik életük során kapcsolatba kerülnek a médiával (pl. egy interjú miatt), különösen hasznos lehet a könyv III. része, mely a társadalmi szintű kommunikáció alapelveiről szól.

A tömörség ugyanakkor hátránya is lehet a műnek. Amennyiben valaki a szónokká válás hosszú útján éppen csak elindult, frusztráló lehet a rengeteg szempont, melyre mind-mind oda kellene figyelni. Jogosan fogalmazódhat meg a kérdés: jó-jó, de mi a legfontosabb? Mi lesz, ha nem tudok minden instrukciót beépíteni?

Az én válaszom az, hogy nem baj, ha nem hajtunk végre mindent tökéletesen. A tapasztalatokból, még a rosszakból is, épülünk. A legfontosabb pedig az, hogy minden nap legyünk nyitottak a fejlődésre. Ebben segítségünkre lehet Németh Erzsébet: Közszereplés című könyve is, amit elsősorban az alapozó szinten járóknak ajánlunk elolvasásra.