A beszéd névjegy. Interjú Montágh Imréné Riener Nellivel

Első Montágh Imre-Ösztöndíjasként, Sagát Anna 2019-ben interjút készített otthonában Montágh tanár úr feleségével, Riener Nellivel, aki maga is logopédus. Azért kérdeztük őt, hogy a leghitelesebb forrásból nyerhessünk bepillantást egy olyan házaspár élet(műv)ébe, akik a XX. század magyar beszédművelésének meghatározó alakítói és népszerűsítői voltak. Az interjú szerkesztését Damásdi Nóra és Hoványi Márton trénereink végezték.

*

A beszéd névjegy

Sagát Anna: Miért kezdett el beszéddel foglalkozni?

Montágh Imréné Riener Nelli: Az igazság az, hogy én soha nem akartam gyógypedagógus lenni. Művészettörténész akartam lenni, de abban az időben és abban a világban, amit az ötvenes évek kínáltak, nagyon nehéz volt egy bizonyos társadalmi körből kitörni úgy, hogy az ember azt a pályát és életutat választotta, amit szeretett volna. Így bár más volt a vágyam, de a Váci Közgazdasági Gimnáziumba jelentkeztem, mert úgy gondoltam, még mindig jobb, mint nem csinálni semmit. A középiskola elvégzését követő munkahelyemről – egy irodából – az első adandó alkalommal meglógtam, és beiratkoztam a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára (az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar jogelődje (szerk.)). Azóta sokkal inkább, de már akkor is legalább érintőlegesen, szellemtudomány volt a gyógypedagógia. Bárczi Gusztáv (1890–1964) – igazgatónk és professzorunk – egy csodálatos ember volt, aki mindent megtett a szabad légkör elérése és gyakorlása érdekében. A szüleim Kismaroson éltek, édesapám ott volt iskolaigazgató, és rettenetesen untam a pesti kollégiumot, ezért úgy döntöttem, hogy Vácra megyek tanítani. Mellette szólt, hogy az egy patinás intézmény volt, az első intézet, ahol Magyarországon beszédterápiát végeztek. A bejárás is nagyon egyszerű volt, mert összesen 12 km távolság, és óránként jártak a munkásvonatok Kismaros és Vác között.

MIRN.jpg
Középen Montágh Imréné Riener Nelli, Kismaroson. A kép forrása: Kismarosi Kikiáltó

Nos, ott ismertem meg a későbbi férjemet, Montágh Imrét, aki egy évvel később került oda, szintén, mint beszédtanár. Ő aztán abszolút, vastagon osztályidegen volt, mert földbirtokos gyerek volt és börtönben is ült az 1956-os cselekedetei miatt mint főiskolás. Azonban ez egy olyan légkörű hely volt – tanáraival, idősebbekkel, fiatalabbakkal együtt –, ahol hallgatólagosan mindenki között létezett egy politikai szempontú összekacsintás, és mi mindketten nagyon-nagyon megtaláltuk a helyünket ebben a közegben. Egy védett közösség volt, ahol bár sokan megjátszották a nagyon vonalas embert, de ez csak kifelé szólt. Mert belül teljes nyitottság volt, mindenki tudott mindenkiről majdnem mindent. Így kerültem tulajdonképpen én a beszéd szakmába mint hallássérültekkel foglalkozó tanár. Először egy teljesen kísérleti jelleggel induló nagyothalló óvodát kaptam tizenhárom, öt és hatéves kor közötti kisgyerekkel. Nem tudom, miért bíztak meg bennem mint kezdőben ennyire, de teljesen személyemre szabott volt a feladat. Valahogy így lettem beszédtanár.

SA: Ezek szerint megszerette a szakmát.

MIRN: Az igazság az, hogy én a gyerekeket mindig is szerettem. És ha az ember állandóan gyerekek közelében van, valahogy maga is jobban rá tud találni a saját hangjára. Ez felnőtt emberként a logopédus esetében nem csak a kora miatt lehet fontos, és nem csak, úgy jöhet létre hogy úgy kezd el foglalkozni a gyerekekkel, ahogy a gyerekek egymás között kommunikálnak, hanem például abból is fakadhat, hogy a gyakorlatban látja, ahogy más felnőttek, így például egy felkészült pedagógus – tehát nem egy sokszor ideges és aggódó szülő, hanem egy hozzáértő szakember viszonyul a gyerekekhez.  Nekem emellett az, ahogy láttam-hallottam, hogy apám és anyám hogyan bánnak a kismarosi gyerekekkel, legalább ennyire jó iskola volt. Apám például kitűnően értette a gyerekek nyelvét, jóllehet elsősorban őt is a zene érdekelte, hiszen kántor és kórusvezető volt, és nagyon jól játszott hegedűn, illetve orgonán is.

SA: Miért tartja fontosnak a beszédtechnikát?

MIRN: Mert nem csak az fontos, hogy mit mondunk, hanem az is nagyon fontos, hogy hogyan tesszük mindezt. Ez az igényesség vagy annak a hiánya rengeteget elárul a megszólaló ember igényességéről és a téma tiszteletéről is, nem beszélve az engem hallgató, másik ember megbecsüléséről. Nagyon nehéz spontán beszélni egy olyan embernek, mint én, aki ide, s tova a nyolcvanegyedik évemben, már majdnem tíz éve inkább csak hallgatok. Úgy értem, hogy privát meghallgatásaim vannak, havonta egy-két ember felkeres, hogy mondjak szakvéleményt róla, mielőtt továbblépne az életben. Bár nagyon sokáig tanítottam logopédiát, de már nem foglalkozom tanítványokkal. Kiestem ebből a nagyon más logikájú és szisztémájú gyógypedagógia-oktatásból, elég furcsa nekem erről úgy beszélni, hogy legyen valami kapcsolata a jelennel.

SA: Ezek szerint nagyon sokat változott…

MIRN: Azt hiszem, igen. Persze valószínűleg van bennem egy kis nosztalgia a régi világ iránt. És miért is ne lenne, hiszen nagyon jó volt nekem, és nagyon élveztem a munkámat mindig, akármilyen borzasztó időszakokat éltünk meg. Hosszú életembe belefértek az első világháborúban megsebesült nagyapám történetei, a második világháború bőrömön való tapasztalása már 8-9 évesen és az utána való iszonyatos anyagi káosz is.

Mindig úgy éreztem, hogy valamilyen módon jelen kell lennem a pedagógiában mint elbeszélő, cselekvő vagy játékra nyitott személy. Főleg a játék volt az, ami nagyon jó út és lehetőség volt a gyermekek megközelítésére és fejlesztésére. Az ’r’ hang kialakítása már sok-sok évvel ezelőtt is ilyen lehetett, de az igazság az, hogy a megközelítésen rengeteg múlik. A hangulat, az attitűd, a hozzáállás, amit a logopédus magából sugároz – akár akarja, akár nem – az meghatározza a viszonyt a felnőtt klienshez, az egyetemi hallgatókhoz, vagy a gyerekekhez és szüleikhez. Az az érzésem, hogy az ideális kapcsolat a gyermek, a pedagógus és a szülő hármasában születhetne meg, de az most sincs kimerítve.

SA: Visszatérve a beszédmódra, pontosabban arra, hogy az mit tükröz, igaz-e Ön szerint, hogy akinek megváltozik a beszéde, annak változik a személyisége is?

MIRN: Általában fordítva szokott lenni, a személyiségváltozás beszédváltozást is okozhat. Persze attól is függ, hogy hány éves korban történik, mert bizonyos korban ez már annyira nehezen megy, hogy kilóg a lóláb. De nagyon becsülendő, ha valaki úgy érzi és azt tapasztalja a gyakorlatban, hogy az ő beszéde nem igazán alkalmas arra a munkára, amit ő végez. Akkor akármilyen idős, roppant tiszteletreméltó, hogy próbál nem csak a mondanivalóján, hanem a beszéd formai elemein is javítani. Először persze tudni kell, hogy mi az, ami nem jó, és mi lenne jó helyette, illetve, hogy ezt milyen eszközökkel, gyakorlatokkal lehet megvalósítani. Ezek után merül fel a kérdés, hogy van-e az illetőben elég alázat ahhoz, hogy ezt átlássa és a gyakorlatba átültesse. Ez önfegyelmet és nagyon sok munkát igényel, valamint a környezet megértését. Én emlékszem arra, hogy amikor a fiam elkezdett tanítani – jóllehet két beszédtanár a szülője – úgy hadart, hogy katasztrófa volt. Szegény, kétszer-háromszor elmondott egy mondatot, mikor velünk beszélgetett, hogy legalább azzal gyakoroljon.

MI.jpeg
A fiatal Montágh. Kép forrása: rtl.hu

SA: Hogy látja Ön most Magyarország beszédkultúráját?

MINR: Ez egy érdekes kérdés, és nem könnyű rá válaszolni, mert nem vagyok már igazán benne a világban. Azt tudom, hogy a tévében, rádióban szereplők, és nemcsak az interjúalanyok zöme, slendriánul beszél. Elsősorban nem igényesek a saját beszédükkel kapcsolatban, de a másikéra sem figyelnek ugyanebből kifolyólag. A köznyelv tartalmilag és formailag is nagyon elsivárosodott. Vannak csodálatos képességű bemondók az idősebb generációkból, és néhány fiatal tehetséggel is találkozhatunk, őket felüdülés hallgatni. Meg kell, hogy mondjam, saját magukat is megtisztelik azzal, hogyha odafigyelnek a beszédükre, mert ez egy névjegy, akár tudomásul veszi valaki, akár nem. Bár mondhatnám magamról is, hogy meg vagyok elégedve a magam beszédével, de nem vagyok.

SA: Hogyan alakult ki Montágh Imre kapcsolata a beszédtechnikával?

MIRN: Imre sokat mindent megtapasztalt és emiatt sokat is változott az alatt az 51 év alatt, amíg élt. Egy hatalmas, Orosháza melletti birtokról indult, ahol német nevelőnő, egy lovász, a kocsis és egy inas segítségével cseperedett. Innen vitték el és vagonírozták be. Az oroszok Bécs bevételekor azonban három szerelvény vidéki zsidót mentettek meg az osztrák lágertől. Így Imre megúszta, hazajött és kitelepítették őket egy kulák tanyára a Nyírségbe. Teljesen más légkörben volt, de borzasztó jól érezte magát, pásztorkodott, kondáskodott, aratott és csépelt. Fizikailag is megerősödött, teljesen átalakult, és a gondolkodása is más lett, mert ebben a környezetben kevesebb volt a cirkusz. Azok a szokások, amik formalitások voltak, megszűntek számára, és csak a megélhetés, az élet és a gyakorlat létezett.

Montágh Imre-ösztöndjí

Montágh Imre (1935–1986). Kép forrása: cultura.hu

Azonban egyszer csak mindez megszűnt, és vissza lehetett jönni, de nem volt hova. A kastély már nem volt meg Orosházán, a szülei földbirtokosok voltak, nem értettek semmihez a földön, a gazdaságon kívül. A Montágh dédapa részt vett a ’48-as szabadságharcban, az eszéki csatában halt meg. A kiegyezés után lehetséges volt az itteni kormánynak, hogy ezeknek az embereknek a hozzátartozóit megjutalmazza. Így a családnak nemességet adományoztak, az ennek megfelelő életvitellel; cselédséggel, munkásokkal, parasztokkal. Imre ezt látta, megtanulta ezt az életformát. És amikor megszűnt a kitelepítés is, akkor ott álltak minden nélkül. Semmijük sem volt, el kellett helyezkedni. Pesten éltek rokonok, akiknek voltak kapcsolataik, így Imre bekerült levelezőn egy gimnáziumba, azt elvégezte, utána került a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Innen 1956 novemberében elvitték, és bebörtönözték, mert részt vett a forradalomban, ahogy én is, csak engem elkerült a végzet. Mi a barikádra vittünk ennivalót meg teát. Imrének volt fegyvere is, de nem használta, mert abszolút pacifista volt, inkább csak dísznek kellett. Azt hiszem, azt sem tudta, hogy kell meghúzni, mert osztályidegen lévén nem kapott katonai kiképzést. Ő akkor egy évet veszített, és egy kedves pedagógus csoportnak köszönhette, hogy visszavették a Főiskolára, amikor Bárcziék kihozták a börtönből.

Soha senkiről egy rossz szava nem volt. Sőt, mikor Kistarcsán volt a táborban, akkor volt ott egy táborvezető „atyaúristen”, egy fiatal ÁVH-s, akinek volt egy iskolába nem járó, fogyatékkal élő lánya. Megtudta a táborvezető, hogy van a táborban egy gyógypedagógus hallgató, így Imrét alkalmazta. Nagyon rendesen bánt vele, minden nap volt meleg ebédje. Ő közkedvelt ember volt, mert nemcsak jó humora volt, de bájos, udvarias és csinos is volt, rendkívüli beleérző képességgel. Az emberek szerették, hogy nem kellett kimondaniuk semmit, anélkül is tudta, hogy honnan fúj a szél, és mi az, ami bántja őket, vagy mi az, aminek örülnek. Cserébe nem volt szófukar, nagyon hamar meg lehetett tudni a véleményét a dolgokban, ami nem volt hasznos a karrierje szempontjából.

Mire elvégezte a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát, már mint logopédus, rengeteg gyakorlatra és óriási ismertségre tett szert. Így került hozzá Ádám Ottó, híres rendezőnek a gyermeke, akit tanítani kezdett. A munka folyamán kiderült, hogy Imre kitűnő színészi adottságokkal rendelkezik, remekül mond verset, nagyszerűen játszik szerepet, és bekerült a Színművészetire mint Ádám Ottó harmadrendű asszisztense. Itt egy év alatt bekerült a tanszékre és olyan kiváló színészek lettek a tanítványai, akiknek szükségük volt beszédterápiára. Imre nagyon jó szövegértelmező volt, el tudta mondani, meg tudta csinálni, mutatni nekik, mit hogyan kell. Nemcsak a hallgatóknak, neki is nagyon jó volt ott dolgozni.

SA: Voltak valaha szakmai vagy módszertani ellentéteik Montágh Imrével?

MIRN: Soha, és ez nagyon jó volt így. Sőt, amikor Imre elkezdett publikálni – már nem csak cikkeket, hanem könyveket is – , akkor mindig engem kért meg, hogy az adott témához szerezzem be a gyakorló anyagot. Én járatosabb voltam az irodalomban, mint ő; mert nekem több lehetőségem és kényszerűségem volt, hogy megszerezzem ezt a tudást. Kismarosról színházba járni, irodalmi esteket meghallgatni legfeljebb Vácon lehetett, azt is ritkán, így aztán volt időm mindenre.

SA: Mit tanácsol a pályakezdő pedagógusoknak, gyógypedagógusoknak?

MIRN: Türelmet és bátorságot. Legyetek okosak! – mondja az Írás. Vagyis nem kell minden áron fejjel a falnak menni.

*

Sagat_Anna_MIO_2019

Az interjút Sagát Anna a MIÖ első nyertese készítette 2019-ben

Sagát Anna az első Montágh Imre-ösztöndíjas

Ahogy arról nemrégen hírt adtunk, a MIÖ első nyertese, 2019 tavaszán Sagát Anna lett, aki az ELTE-n készül pedagógusnak. A tíz alkalomból álló beszédtechnikai képzését Damásdi Nóra trénerünk kísérte. A képzés előtt és után azt kértük, hogy a bemutakozása mellett mondja el, miért pályázta meg az ösztöndíjat és miben segített őt a képzés.

Új ösztöndíjat alapítottunk

Retorikaiskolánk 2018 végén úgy határozott, hogy a leghíresebb magyar logopédus és beszédtanár, Montágh Imre emlékére új ösztöndíjat alapít.

Montágh Imre-ösztöndjí

Montágh Imre (1935–1986), forrás: cultura.hu

A Montágh Imre-ösztöndíj (MIÖ), melynek részletes leírása ide kattintva érhető el, azt a célt szolgálja, hogy teljesen vagy legalább 50%-ban díjmentessé tegye az igényes beszédtechnikai fejlődés útját a jövő nemzedéke előtt. Elsősorban olyan hivatásra készülő fiatalokat támogat ez az ösztöndíj, akiknek a szakmájuk központi eleme a beszéd és ezzel sokakra tudnak hatni. Ezért nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatók pályázhatnak a minimum 10, maximum 20 alkalomból álló, egyénre szabott beszédtechnikai fejlesztésre, akik pedagógusnak, ének- vagy színművésznek készülnek.

Kezdeményezésünkkel felkerestük Montágh Imre feleségét, Riener Nelli logopédust, aki támogatásáról biztosított minket és a következő ajánló sorokat írta az ösztöndíjprogramunkhoz:

Nagy örömmel értesültem róla, hogy a Szónok Születik Retorikaiskola Montágh Imréről szeretné elnevezni az ösztöndíjas programját. Azért támogatom ezt a kezdeményezést, mert tudom, hogy a jövő nemzedékének a fejlődése kulcsfontosságú volt számára is. Csak remélni tudom, hogy minél több fiatalhoz eljut a híre és évről évre egyre több leendő pedagógus, énekművész vagy színésznövendék kapcsolódhat be az ösztöndíjprogramba. Montágh Imréné Riener Nelli (logopédus)

Az alapítást követően a legelső MIÖ pályázat nyertese az ELTE egyik hallgatója, Sagát Anna lett, aki tanítónak készül. Gratulálunk az ösztöndíj elnyeréséhez! Nemsokára közre adjuk az ő bemutatkását és azt követően egy olyan interjú anyagát is, amit az első ösztöndíjasunkként Montághné Riener Nellivel vett fel.

Az ösztöndíjat Retoirkaiskolánk profitjának visszaforgatásából hoztuk létre, hogy évente egy MIÖ kiosztásra kerülhessen az arra érdemes pályázók között. Amennyiben donátorként szeretne Ön is hozzájárulni, hogy egynél több ösztöndíjast is képezhessünk, kérjük jelezze szándékát az info@retorikaiskola.hu címen. Minden donátorunk nevét feltüntetjük a honlapunkon.