Orbán Viktor 17. évértékelő beszéde kevés hibájától eltekintve, egy retorikai szempontból jól megírt szöveg. A 2015. február 27-én elhangzott beszéd kezdetekor a feszültség jelei láthatóak voltak, azonban ezek fokozatosan eltűntek. Úgy tűnik, hogy a koncentrált készület elsősorban a szövegezéssel és csak másodsorban az előadásmóddal telhetett, amit elsősorban a gesztikuláció önkéntelen jelzései mutattak meg. Az alábbiakban néhány jelentősebb mozzanatot értékelünk, a zárójeles hivatkozások a fenti felvételre mutatnak.
Majdnem hibátlan kezdet
A voltaképpeni évértékelő 3:20-nál indult meg és közel egy percen keresztül (4:05-ig) a beszéd helyszínének hasonlattá emelésével vette kezdetét. Ez az interakció kifejezetten előnyös, hiszen alkalmas a hallgatóság és az előadó közösségének (egy helyen vagyunk) érzékeltetésére, ezáltal is erősítve a kapcsolatot az előadó és a befogadó között. Az épület statikus valóságát, a felújítási munkálatok felidézésével dinamikus történetté változtatta a beszéd, ami a “régen rosszabb volt, most jobb” érték-telített ellentétén keresztül alkalmas metaforájává vált a kormányzásnak is. Ezzel az egyetlen ellentéten alapuló, történetként rövid, metaforaként viszont részletező képpel dióhéjban már el is végeztetett az évértékelés.
A szókép illősége azonban a miniszterelnök kritikusainak is lehetőséget ad a negatív minősítésre, hiszen az ellenzék éppen az épület többszörös átadása és befejezetlensége miatt a saját szemszögéből is a kormányzás jellemző metaforának tarthatja a Vár tövében elhelyezkedő, ezért hatalmi jelképiséggel is felruházott épület renoválására tett utalást. Akkor lett volna igazán hatásos ez a jól felépített retorikai elem, ha egyetlen félmondattal, de elejét veszi a metafora kétértelműségének. Így azonban egyszerre szolgált előnyére és hátrányára a beszédnek.
A feszültség jelei
A zavar jelei a beszéd első 7 percében jellemzőbbek, ezt követően fokozatosan tűntek el. Orbán Viktornál jellemző a szájszárazság, amit akár a 2006-os miniszterelnöki vita során is láthattunk a Gyurcsány Ferenccel folytatott televíziós eszmecserekor. Ez most is megjelenik például 4:57-nél. Ehhez párosul a papírok visszatérő rendezése, jellemzően felülről lefelé irányuló, ütögető mozdulattal. 4:10 és 4:20 között háromszor teszi ezt Orbán Viktor. A szájszárazság utolsó jelentékeny feltűnése (5:56-nál) az ukrajnai helyzetnél figyelhető meg, a beszédhang ezekben a percekben a legbizonytalanabb. Mindez fokozatosan átfordul egy határozottabb, megnyerőbb beszédmódba a második és a harmadik tapscsapda közötti szakaszban, amint arra még utalni fogunk.
A kigyakorlás hiányát mutatja, hogy 7:20-22-ig sikerületlen és esetlen kézmozdulatokat tesz a miniszterelnök, láthatóan eltévesztve a gesztikuláció idejét, hiszen 7:26-27-nél ugyanezek a gesztusok már a helyükön vannak és érzékletessé teszik a mondandót. Ez az időbeli tévesztés (elképzelhető, hogy a papíron is jelölt kiemelések kétértelműsége miatt) átmeneti bizonytalanságot sugárzott a hallgatóság felé. Fokozatosan oldódik csak fel az a kezdeti pozíció, amely a bal kézzel a pulpitusra támaszkodó felsőtestet és ezzel a szónok(lat)ot is elfordítja a publikum egyik szélétől. Jóval hatásosabb, amikor (8:38) a szuverén külpolitika taglalásakor mind a beszédmód, mind a taglejtés határozott és minden irányba nyitottnak bizonyul.
Kifejezetten rontásnak tekinthetjük a 35:30-nál a zsebre dugott kezet, ami korábban is megjelenhet, de az operatőr, szerencsétlenségére, ezt éppen megmutatta. A hibát rutinosan érzékelő szónok, hamar fel is hagy az antipatikus gesztussal, a reakcióidő rövidsége dicséretes.
Tapscsapda
A szakirodalom tapscsapdának nevezi azt a retorikai fogást, ami képes tudatosan tapsot előcsalni a hallgatóságból. Orbán Viktor régóta mestere ennek, mára az őt hallgatók különösebb erőfeszítés nélkül is reagálnak ezekre a “csapdaállításokra”. Ennek a beszédnek is előre eltervezett, erős részei a tapscsapdák, amelyek közvetlen visszajelzésül szolgálnak a szónoknak, lélektanilag egyben meg is erősítve a hallgatóságot a beszéd figyelemreméltóságában. Technikailag ez a beszédtempó lassításában, a fokozódó hangsúlyozásban, a fej és a kéz mellett az egész törzs bevonása valamint a kulcsüzenetté egyszerűsített verbális üzenetek kimondásával jön létre. Ha túl hamar indít a szónok, akkor a mondat végénél túlzottan meg kell emelnie már a hangerejét, hogy a tapson át tudjon törni a szava, ilyennel ebben az évértékelőben nem találkozhattunk, ami jó.
Egy helyen (11:22-31) nem sikerült a tapscsapda, amit pedig egy humoros élccel is előkészített a szónok, azonban láthatóan a hallgatóságot nem, vagy csak nagyon későn tudta bevonni, ezért a szimpla torok köszörülést követően egy archoz emelt kézmozdulattal duplázni kényszerült a Miniszterelnök, pedig, valószínűleg ez utóbbi nélkül is, a csend kitartásával, megérkezett volna a taps. Ezzel ellentétben mind a felsorolás, mind az igehasználat, mind a vokális jegyek által jól sikerült 22:08 és 23:32 között a sikerek tapsba fordítása.
Verbális közösségképzés
A legsikerültebb beszédelemek egyike, Orbán Viktor más beszédeihez hasonlóan, itt is, a többes szám első személyben elhangzott üzenetek közösségképző ereje. Ez, amint már utaltunk rá, először a jelenlévő hallgatósággal indul meg a helyszín tematizálásakor, de nagyon hamar és visszatérően az egész Országra kiterjed. A “mi-beszéd” ereje abban rejlik, hogy a hallgatóságnak tudatos távolságvételre van szüksége főleg akkor, ha a T/1-es megfogalmazás olyan általános alapvetésektől indul, mint amilyen a becsület, egyenlőség, tisztelet és más érték. A miniszterelnök most is árnyalatokon keresztül jutott el a 10. percet követően oda, hogy a mindenki által elfogadható “mi-mondatok” a kormány cselekvésének és szűkebb preferenciáinak az előtérbe helyezését jelöljék. Ez az okos és kiérlelt szűkítés annyira erősen működik, hogy amikor ritkán felmutatja a “mi-ti” azaz “kormány-ellenzék” ellentétet, az váratlanul érzékletesen távolítja el a politikai ellenfeleket. Az évértékelő beszédben 14:34 és 14:41 között játszódik le az a fontos váltás, ahol a tölcsérszerűen szűkülő “mi-beszéden” újra, hatásosan tud tágítani a miniszterelnök, amikor arra utal, hogy a “magyar embert” milyennek ismeri. És ez az ismeret újból képes először mindenkit egybefogni, ahogy korábban a T/1 használata önmagában is előkészítette ezt, majd egyre világosabban olyannak mutatja a magyar embert, aki a kormány jó intézkedései szerint is identifikálja magát. Az átmenetek jól kidolgozottak és az eredmény rendkívül hatásos: a közösség valóban előttünk születik meg.
*
Erénye ennek az Orbán-beszédnek is a szemléletessége (a legsikerültebb példája ennek 23:56-24:10 között hangzik el). Kevés szövegszerű hibája között említhető a “gürcöl” szó stílustörése (8:24-25) és a “legoptimistább” jelző nyelvhelyességi hibája (17:44) valamint az átmenet nélkül groteszkül ható halálozási ráták és GYED egymásutánisága (19:19-nél). Orbán Viktor következetesen, beszédeken átívelve használja a harci metaforikát, amely hadba szólítja Magyarországot, állandó (köz)jóért való küzdelemre inspirálva a lakosságot. Az ismétlés retorikai alakzata szlogenként visszhangzik a beszéd(ek) során, a miniszterelnöki kommunikáció védjegyévé válva. A befejezés pedig, reagálva a veszprémi kudarcra, éppen ezzel a küzdelmi metaforával képes átkeretezni a vereséget küzdeni akarássá.
Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.