A dominancia jelei szobrokban és előadókban. A Retorikai Newseum sorozatban a retorika találkozik különböző művészeti ágakkal; elsősorban a képzőművészettel. Ezúttal az ókori egyiptomi birodalom két jelentős fáraószobrának segítségével keresünk válaszokat a dominancia kifejezésének kérdéseire. Dömény Gábor retorikatréner írása.

A dominancia jelei az ókori Egyiptom fáraóábrázolásaiban

A Retorikaiskolában minden képzésen foglalkozunk valamilyen szinten az előadó dominanciájának jeleivel. Leginkább a Tárgyalástechnika és a Szónokképzés kurzusainkon kerül tematizálásra és fejlesztése ez a retorikai terület. A vezetői szerepek gyakran megkövetelik a domináns fellépést, de uralkodói gesztusokkal nem csak a miniszterek és a királyok élnek. A legtöbben nap mint nap alkalmazunk olyan gesztusokat, amelyeket a dominancia jeleként lehetne olvasni. Például a munkahelyünkön jó erős kézfogással köszönünk a kollegáknak, megfejelve ezt azzal, hogy a mi kezünk van felül, vagy például amikor a kalauznak mutatjuk fel a bérletünket miközben a testünket úgy kiterjesztjük (kihúzott felsőtest, csípőre tett kéz, tágra nyitott lábfejek) akár egy felbosszantott macska. Mondjuk ki nyugodtan – így vagy úgy, de megéljük saját uralkodói mivoltunkat ezekben a dominanciát közvetítő gesztusainkban.

Vajon miképpen bánnak a dominancia retorikai eszközeivel a nagyobb hatalommal rendelkező emberek, azok akik milliókat vezetnek, és akik országok, birodalmak élén állnak? És vajon mi mit tanulhatunk a vezetők gesztusainak megfigyelésével, miképpen fejlődhet retorikánk a dominancia jeleinek megértésével?

A dominancia jelei a Nílus-parti művészetben

Leírásunkban két különböző időben készült férfi szobrát, arcmását látjuk. Az egyik az ókori Egyiptom egyik legnagyobb királyának, Kefrén fáraónak a portréja, aki az Óbirodalom idején uralkodott, Kr. e. 2500 körül. A másik pedig IV. Amenhotep – ismertebb nevén Ehnaton – arcmása. Ő az Újbirodalom idején, közel ezer évvel Kefrén uralkodása után volt Egyiptom ura.

Az egyiptomi művészet erősen hagyománytisztelő, konzervatív mivolta miatt a művészet formanyelve szinte alig változott valamit az idők során. A művészembereknek nem volt meg az a szabadságuk, hogy egyéni megoldásokkal, egyedi módon fejezzék ki magukat, szigorú szabályok szerint járhattak csak el. Ez az egyik fő oka, hogy olyan egységesnek tűnik az egyiptomi művészet, ami egészen döbbenetes, ha belegondolunk abba, hogy közel három ezer évig állt fent ez a kultúra. Az egyiptomi művészetben a merev, az érzelem kifejezést mellőző emberábrázolások voltak a meghatározóak. A vezető réteget mindig ilyen módon ábrázolták, leginkább azért, mert ezzel szerették volna kifejezni az isteneiktől származó erejüket és hatalmukat, olyan létezőknek mutatva őket, akik a földi és túlvilági szféra között lévő félig emberek félig istenségek, akik így mentesülne a földi érzelmek alól.

Ebbe a több ezer éves tradicionális művészetbe hozott valami merőben mást Ehnaton, aki uralkodása alatt, a Kr. e. 13. században kísérletet tett eltérni a hagyománytól, és rövid ideig ugyan, de ehhez képest hatalmas változást hozott Ehnaton, amikor mind a művészeti ábrázolásokban, mind pedig a vallási életben reformokat vezetett be. A művészetben a korábbi merev, az érzelmeket inkább mellőző ábrázolásokhoz képest a valósághoz való hűség került előtérbe, megmutatva az emberi oldalát is vezetőknek: a fáraót, illetve a családjának tagjait is „megszépítés nélkül”, a maguk emberi természetességében, például petyhüdt bőrrel ábrázolták a művészek. A Kr. u. 13-16. században reneszánsz kor volt az első, ahol átfogó módon jelent meg az individuális művészetre való igény, addig jellemzően a hagyományok, és a művészi dogmák alapján dolgoztak a művészek anonim módon – akár csak Egyiptomban.

Ez a hagyományoktól való merész eltérés izgalmas fejezete a művészettörténetnek, és most számunkra is azzá válik, ugyanis lehetőségünk van ránézni, hogy az akkori világ leghatalmasabb birodalmának két különböző uralkodója milyen módon fejezte ki uralkodói dominanciáját.

Vajon milyen hasonlóságok és különbségek rejtőznek a két fáraó retorikája mögött?

Kefrén és Ehnaton fáraó szobrainak dominancia-jelei

Különbözőségek az arcvonásokban

Kefrén fáraó szobra, i.e 2500, kő, Egyiptomi Régiségek Múzeuma (Kairó). Kép forrása: Wikipédia

Kefrén szobra a fáraók hagyományos ábrázolásában készült: kemény kőből faragták, amit alig tört át a művész, ezért az alak súlyos hatású, mozdulata merev, szinte alig van benne élet, a kezei szorosan a testéhez vannak szorítva. Még a fáraó arca olyan, hogy szinte látjuk a kőtömböt, amiből kifaragták: vonalai elnagyoltak, lekerekítettek. Az egész szobornak súlyos, erőteljes és önbizalmat árasztó hatása van. Az időtlen isteni hatalom és a „csendes nagyság” köszön vissza belőle.

Ezzel szemben Ehnaton szobra maga a törékenység: a finom arcéleket szinte kitapintja a szemünk. Hasonlóan erőteljesen töri meg az arc kontúrját az alak szemöldöke és szája, amelyek erőteljesen ugranak ki. A fáraó nyaka vékony, szemhéjai pedig félig le vannak hunyva. A szobor finom, törékeny vonásai egy mélyen érző ember hatását keltik, akiről nem nehéz elképzelni, hogy fáraói mivolta ellenére lehet gondterhelt, küzdhet földi nehézségekkel, ugyanúgy, mint bárki más.

Kefrén szobra tehát a művészi ábrázolást tekintve merev, súlyos és érzelmeket mellőző, Ehnaton arcmása pedig érzelmeket tükröző, finom kidolgozású alkotás. Ezek a szembetűnő különbségek.

Ehnaton fáraó arcképe, avagy IV. Amenhotep: i.e 1350, kő, Luxor Múzeum

Hasonlóságok a dominanciában

Mégis sok a hasonlóság a két fáraó szobrában, amelyek épp a dominancia jeleiben érhetőek tetten.

Mindkét fáraó arca uralkodói fölényt áraszt. Egyfelől ezt azzal érik el, hogy elnéznek a tömeg fölött, szemkontaktusba nehezen, vagy egyáltalán nem tudunk kerülni velük. Ez önmagában még nem feltétlen lenne a dominancia jele, de ehhez társul a fej és testtartásuk. Kefrén teljes mellkasa jól látható, amely az egyesen háttal, a széles vállakkal és a leengedett kézzel teljesen nyitott, önbizalmat árasztó és domináns hatású. Ha nem látnánk a fáraó testét, akkor pusztán a fejtartásából is elképzelhetnénk ezt a testartsát, ugyanis az egész feje egyenes, az állai fel vannak szegve, homlokát enyhén hátra húzza. Fejét és testét így minél jobban kiterjeszti, amelynek ugyancsak önbizalmat keltő, domináns hatása van.

Ehnaton fejtartásában is tetten érhetjük ezt az önbizalmat. Bár neki nem látjuk az egész testét, Ehnaton álla is fel vannak szegve, fejtartása így neki is egyenes, stabil és ebből elképzelhetjük kihúzott testtartását. Szemei a messzeségbe tekintenek, mintha a jövőt fürkészné. A kiterjesztett testtartása, a felszegett álla, nyugalmat árasztó szemei domináns hatást keltenek. A két szobor arcán szembetűnő még, hogy az izmaik ernyedtek, nincs bennük görcsös izommerevség. Az ajkaik természetesen helyezkednek el, nem szorítják össze őket. Mindezek a magabiztosság és a természetesség hatását keltik, amelyek ráerősítenek fenti dominancia-jelekre.

A két szobor szemeivel kapcsolatban fontos tisztázni, hogy nem az számít a dominancia jelének, ha valaki kerüli a szemkontaktus. Képzeljünk csak el egy előadót, aki folyton felettünk, vagy mellettünk néz el. Így nem tudna létrejönni a kapcsolat az szónok és a hallgatósága között. Ez esetben a szemkontaktus hiánya azt a hatást keltené, hogy az előadó lámpalázas, és ezért nem tudja felvenni a szemkontaktust.

A Kefrén és Ehnaton fáraó-szobrok szemei, bár elnéznek felettünk, két dolog miatt azonban mégis sorolhatjuk ezt a fej felett messze néző tekintetet a dominancia jelei közé. Egyfelől az értelmezést nem lehet teljesen elvonatkoztatni a kulturális közegtől: Egyiptomban az isteni hatalom egyik meghatározó kifejezési formája volt a távolságtartó, merev emberi test ábrázolása, így az ábrázolt szemek nem fejezhettek ki érzéseket, és kerülték a kapcsolatot. Másfelől: „egy jel nem jel”; azaz a nonverbális jelek csak kontextusban, gesztus-csokrokban értelmezhetőek pontosabban. Mivel Kefrén és Ehnaton fejtartása, testtartása (felszegett áll, a lehető legjobban kiterjesztett test) önbizalmat kelt, ezért a szemeik iránya is ebbe gesztus-csokorba illeszkedik.

Egy mai előadó dominancia-jelei

Ha egy mai előadóra gondolunk, akkor ez a dominancia-jel úgy nézne ki az esetében, hogy felveszi a szemkontaktust hallgatóságával, majd járatja azt emberről emberre, és akkor sem veszti el a kapcsolatot (például hosszan nézi a padlót, vagy egy pontot a teremben) amikor valami nehézsége támad a beszéd alatt. A nyugalmat és hathatós jelenlétet fejezi ez ki. Mivel egy ilyen retorikai helyzet vezetői szerepeket is kíván az előadótól, ezért az eleven, szuggesztív szemkontaktus megképezheti a hallgatóságban azt, hogy: „képes vezetni”, „rábízhatom magam”.

Különböző ábrázolás, azonos dominancia

Láthatjuk tehát, hogy ugyanazon birodalom uralkodói milyen különböző művészeti formában kerültek ábrázolásra, hogy milyen elemi különbség van Kefrén fáraó és Ehnaton fáraó érzelemkifejezésben. Kefrén az isteni, földi gondoktól mentes, távolságtartó és önbizalommal teli fáraó. Ehnaton emberi gondokkal küzdő, törékeny, mély érzésű uralkodó, aki ezzel együtt képes Kefrénhez hasonló magabiztos hatást kelteni dominancia jeleivel. Láthatjuk, tehát hogy a dominancia jelei számos dologban azonosak a két uralkodó között. Hiába a teljesen különböző művészeti felfogás, és hiába az ezer év különbség, dominanciájuk kifejeződik, retorikájuk hasonlóságai átölelik az időt.

A Retorikai Newseum korábbi cikkei:

A kéz gesztusai – Dr. Hoványi Márton

Szókratész, a csúf – Dr. Nagy Fruzsina

A néma és a beszélő szobrok – Dömény Gábor

Raffaello: Az athéni iskola – Dömény Gábor

Brueghel és az aposztrophé – Dr. Hoványi Márton

Caravaggio: Máté elhívatása – Dömény Gábor

A Retorikai Newseum decemberi részében egy fontos nonverbális kommunikációs eszközről lesz szó: a térhasználatról. Dömény Gábor, a Retorikaiskola trénere Caravaggio: Máté elhívatása című képét elemzi – többek között a tárgyalástechnika szempontjából.

„Isten hozott! Foglalj helyet.” – „Nem halogathatjuk tovább, ezt meg kell beszélnünk. Üljünk le!” – „Az anyakönyvvezető asztalán aláírtuk: házasok vagyunk.”

Igen, életünkben fontos szerep jut az asztalnak, mert olyasmire képes, amiről bútortársai legfeljebb csak álmodozhatnak: szinte bárhol ott lehet velünk. Azonban az asztal ember nélkül csupán asztal: nem több élettelen anyagnál. E tárgy az emberi kultúra viszonyában kel életre. Amikor az ünnep fénypontján vacsorázni megyünk a szeretteinkkel, nem fadarabok, szegecsek és illesztétek egyvelegét láthatjuk az asztalban, hanem például a stabilitást, az átláthatóságot, a közösséget.

Continue reading →