A történetmondás 5 szarvashibája

Rendkívül hatásos retorikai eszköz a történetmesélés. Nem véletlenül jelennek meg sorban azok a könyvek és videók, amelyek a storytelling, tehát a történetmesélés mesterségét kívánják megtanítani minél többeknek. Kiss Ádám humorista YouTube csatornáján vált elérhetővé az a remekmű, ami ezzel szemben azt mutatja be, hogy hogyan nem szabad történetet mesélni, főleg kamerák előtt vagy bármilyen téttel bíró kommunikációs helyzetben.

A videó számtalan csapdát érzékletesen mutat be, ezek közül 5 tipikus szarvashibát választottunk ki, ezeket mutatjuk be az alábbiakban. Janklovics videóban nyújtott kiváló színészi teljesítményét akkor érzékeljük, ha egy idő után arra leszünk figyelmesek, hogy feszültség támad bennünk vagy legszívesebben továbbtekernénk az unalomtól. Garantáljuk, hogy az ötödik percnél járva ez be fog következni.

1) A történet, ami óriáskígyóvá válik. Nincs rosszabb annál, mint amikor az elemi udvariasság vagy egy műsoridő előre megszabott időkereteit valaki nem tudja tiszteletben tartani, hanem a történetmesélése hosszával durván túllépi ezeket. Aki ezt a majdnem 16 perces videót tekerés nélkül végig tudja nézni, ízelítőt kap annak a történetmesélőnek a típusából, aki elfeledkezik minden másról, ha töténetébe fog és úgy gondolja, hogy azt akkor hagyhatja abba, ha az általa kigondolt végkifejlethez eljut. Hiába üzen a hallgatóság, hiába morzsolódik le már mindenki körülötte, sértésnek érezné, vagy legalábbis értetlenül állna az előtt, hogy a csúcspontnak ítélt zárlat előtt harapja el a történetét. Így válhat véget nem érő és maga körül mindenkit elpusztító óriáskígyóvá akár egy nagyon egyszerű történet is.

Mi lehet a megoldás? A helyes arányérzék kialakítása hosszú idő és komoly gyakorlást igényel. Ennek a kicsiszolása ott kezdődik, hogy ha rendszeresen túllépjük az időkeretet, akkor átalakítjuk a felkészülési stratégiánkat, mert valószínűleg már a tervezés fázisában hibát követünk el. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdjük a tudatosítás és önreflexió kialakítását: mikor érzékelem azt, hogy mások szerint már be kellene fejeznem a történetemet? Visszagondolva azon a ponton abba tudtam volna hagyni? Ilyen típusú kérdések mellett, a további négy szempontot is figyelembe kell venni.

2) A bármiből bármi következhet tipikus hibája. Tulajdonképpen mindegy, hogy milyen kérdés vagy beszédszituáció adódik, az untató történetmesélés egyik alapja az a szabad asszociációs lánc, ami céltalanul és összefüggéstelenül képes egymástól teljesen független témákat előadni egy vokalitás szempontjából egységes periódus alatt. Ha a hangját hallgatjuk egy ilyen történetmesélőnek, úgy tűnhet, hogy valahonnan valahová vezet a  mondandója, valójában egymás után, összefüggéstelen egységek közvetkeznek, valódi átkötés nélkül. Jellegzetes önleleplező megnyilvánulásai vannak, a videóban ezt parodizálja a lényeg a lényeg és a szavam ne feledjem kifejezések sora, ami a legjobb pillanatokban még egymás után is szerepel (pl. 5:54-től).

Hogyan kerülhető el ez a szarvashiba? A rövid válasz ez: pontos célmeghatározásra van szükség a hallgatóság és a téma tekintetében is. A valóság azonban az, hogy legtöbbször a gondolkodás struktúrája, a csendhez és a megszégyenüléshez kapcsolódó irreális félelmek vagy olyan távolinak tűnő okok, mint a hajszolt életmód húzódhatnak a jelenség hátterében.

3) A felesleges kitérők hibája. Amikor olyan utakra tér ki a gondolatmenet, ahol érdemi monanivaló nem terem és a kitérőnk a történetünk üzenetértékéhez semmit nem tesz hozzá. Az egyik első ilyet Janklovics Péter duplázva mutatta be, hiszen a szobatisztaság említése önmagában is felesleges részlet volt, de ezen belül, amikor egy belső kitérőt tett (1:27-től) arra utalva, hogy megtalálta a szobatisztaságának a dokumentációját, történetmondása végleg az unalom tengerére evezett.

Mi a gyógymód? A felkészülés során az anyagelrendezés lépéseinek fegyelmezett betartása, ahol kíméletlenül le kell metszeni mindazt a beszédünk tervéből, ami felesleges lehet a hallgatóságunknak. Rögtönzés esetén pedig egyedül az önkritikus lényegretörés segíthet.

4) A halott poénok történetgyilkossága. A jó vicc történet a történetben, ezért, aki azt jól alkalmazza, az nagyban is valószínű, hogy tud jót alkotni, de aki erőltetetten próbálkozik, az az egész történethallgatás hangulatát elronthatja. Ez történik a videó több pontján is, a leggyengébb poénok egyikeként a Petőfi Sándor szerepét alakító interjúalany azzal viccel, hogy attól még, hogy aszódi diák volt a színpadon, nem ő volt a Petőfi Sándort alakító diákszínész (2:37-től). És valóban, ebben éppen annyira nincs semmi vicces, ahogy itt leírva szerepel. Az interjúalany és kérdezője viszont tökéletesen hozzák a kényszeredett nevetés kötelező reakcióját.

Mi lehet a gyógymód? Ha bizonytalanok vagyunk humorérzékünkben, vagy ha van olyan tapasztalatunk, hogy a humorosnak szánt megjegyzéseinket a hétköznepi helyezetekben nem értik meg a környezetünkben lévők, mindenképpen teszteljük le egy próbaközönség előtt, hogy működik-e a poén. Ha más nem nevet-e a kieszelt humorbombán, akkor azt nem szabad elsütni.

5) A biodíszletként kezelt hallgatóság. Minden előadó kap visszacsatolást a hallgatóságától, ha képes értelmezni a nonverbális kommunikációjukat. Számos történetmondó azon bukik el, hogy a mesélés közben nem érzékeli vagy félreérti a hallgatósága által küldött jelzéseket. Azokat folytatásra bíztatónak veszi, ahelyett, hogy a feszültséget vagy a feszélyezettséget érzékelné. Tökéletes példa erre Kiss Ádám nagyon finom mimikája 13:57-től, ami félreérthetetlen jelzése már a türelem megfogyatkozásának, de a történetmesélőnk ezt finoman szólva sem érti.

Hogyan segítsünk ezen? Hosszú távon egyedül az empátia fejlesztése vezethet ki ebből a gödörből. Rövid távon egy olyan gyakorlat ajánlható, hogy a mondatok végén leeresztett beszéddallammals és a gondolati egységek végén tartott beszédszünettel tudatosan éljünk és ekkor próbáljuk a hallgatóságunk arcáról leolvasni a választ erre a kérdésre: akarja, hogy folytassam vagy nem?

*

Összefoglalva az eddigieket, leginkább azt hangsúlyozhatjuk, hogy már a tervezéskor érdemes nagyon komoly szelekciót végrehajtani arra alapozva, hogy kikből fog állni a közönségünk és a történetmondásunknak ehhez mérten mi a célja. A hibák elkerüléséhez pedig ennek a videónak a türelmes végignézése tökéletes bevezetőt adhat. Hálásak lehetünk a Tolj sztorit! sorozat ezen részéért minden alkotónak, akik tökéletes illusztrációját adták annak, hogy hogyan ne meséljünk történetet, görbe tükröt állítva saját retorikai nehézségeink elé is.

Ha szeretné Ön is megtanulni a történetmesélés fortélyait, azt az alapozó szintű, átfogó retorikakurzusainkon tudja megtenni.

Storytelling_5_szarvashibaval

 

Kommunikációs könyvek szemléje V.

Pej András alább olvasható könyvkritikája a kortárs szerzők talán legfontosabb, magyar nyelven is olvasható prezentációs szakkönyvéről szól.

Könyvszemle Garr Reynolds PreZENtáció című könyvéről

A természetesen jó prezentáció titkai

Recenzió Garr Reynolds: PreZENtáció – Egyszerű ötletek prezentációk készítéséhez és előadásához című könyvéről

Úgy sejtem, hogy e sorok olvasói közül a legtöbben részesei voltak már olyan előadásnak, amely során a szónok egy pulpitus mögött, a laptopot vagy a falat bámulva unott hangon felolvasta azt, amit a projektor kivetített. Rosszabb esetben ehhez még a világítást is lekapcsolta, egy teljesen sötét teremben ejtve rabul a hallgatóságát. Még rosszabb esetben időnként megjegyezte, hogy az éppen látható dia nem is annyira fontos… Legközelebb, ha ilyesmit tapasztalnak, bátran javasolják neki Garr Reynolds könyvét (és ezt a  lámpaláz-csillapítónkat).

Nem véletlen a címben látható, nagybetűs kiemelés, hiszen a szerző rengeteget merít a japán kultúrából, szemléletmódból, amikor új oldalról próbálja megközelíteni a prezentálás jelenlegi gyakorlatát. Ő maga is Japánban él, így hitelesen tudja közvetíteni az onnan származó elveket.  Természetesen nem vallási könyvről van szó, de az kétségtelen, hogy egy újfajta keretrendszerbe helyezi a diavetítéseket, és ezzel együtt értéket is közvetít. Olyan gondolatok ezek, mint az egyszerűség, visszafogottság, természetesség. Olyan gondolatok, melyeket végül is bárki fel tud használni ahhoz, hogy jobb előadó lehessen. Nem véletlen, hogy a könyv több eleme is megjelenik az alapozó kurzusaink tananyagában.

A közel háromszáz oldalas könyv már ránézésre, szerkezetében is letisztult, könnyen áttekinthető és olvasmányos. Reynolds az alcímnek megfelelően vezeti végig az olvasót az eszmerendszer felvázolásától az előadásig, sőt, még azon is túl. Már az első részben, melyet ő bevezetésnek nevez, választ kapunk arra, hogy miért lenne fontos másképp tekinteni a prezentációkra. Ezt követi a felkészülésről, a tervezésről és a prezentálásról szóló három fejezet. Az arányok fontosak! Közel 160 oldal szól az előbbi két részről, míg az előadásról szóló gondolatokat 40 oldalban foglalja össze a szerző, nem kérdés tehát, hogy melyikre mennyi idő fordítandó Reynolds elképzelése szerint. Történetekkel, képekkel, példákkal, sőt, komplett diasorokkal gazdagon illusztrált az egész könyv. Akár tartott már valaki prezentációt, akár nem, akár kezdő előadó valaki, akár haladó, biztosan fog hasznos gondolatokat találni benne.

A konkrét tippek, praktikák (például, hogy merre nézzen egy arcot ábrázoló kép egy dián) mellett sok elgondolkodtató, megfontolandó szempontot is kapunk (például a harcművészet tanításairól és ezek alkalmazásáról a kommunikáció terén). Ezeken felül pedig sok neves és tapasztalt előadóról is olvashatunk (érdekesek például Steve Jobs tanácsai, de elég csak ránézni a Guy Kawasaki által írt előszóra, ami önmagában is egy diasor).

Az a legszimpatikusabb Garr Reynolds könyvében, hogy megtartja az ígéretét. Nem állítja, hogy a könyv elolvasása után szuper előadók leszünk, csupán arra bíztat a szerző, hogy legyünk nyitottak arra a szemléletváltásra, amit az új megközelítésmódja hordoz.  Ugyanakkor utakat mutat az elinduláshoz, és ötleteket ad a fejlődéshez. Ahogy ő fogalmaz: „Mi tehát a konklúzió? A konklúzió az, hogy nincs konklúzió – csak a következő lépés áll előttünk.” (299.) Azoknak, akik prezentációra készülnek, ez a lépés lehet ennek a könyvnek az elolvasása. Addig is itt lehet bepillantani a könyvbe.

Garr Reynolds, PreZENtáció. Egyszerű ötletek prezentációk készítéséhez és előadásához, ford. Andó Éva, HVG Kiadó, Budapest, 2017.

Bemutatjuk új munkatársunkat

Bartha Katalin személyében új oktatásszervező és kapcsolattartó munkatársunk van. Ő az, akivel a hozzánk fordulók az info@retorikaiskola.hu címen találkozhatnak és a jövőben azon is dolgozik, hogy egyéni és csoportos kurzusaink mellett, minden rendezvényünk gördülékenyen működjön. Bemutatkozását az alábbiakban közöljük.

Bartha Katalin oktatásszervező és kapcsolattartó

Bartha Katalin okatatásszervező és kapcsolattartó

Számomra a kommunikáció az emberi kapcsolatok alapja és mozgatórugója. Fontosnak tartom, hogy a megfelelő stílusban közelítsünk egymáshoz, hogy a másik fél komfortosan és biztonságban érezze magát a párbeszéd során.

Mátészalkán születtem 1983-ban. Szociálpedagógus és andragógus diplomámat, a Debreceni Egyetem Gyermek és Felnőttképzési Karán szereztem, ahol később a mesterképzést is elvégeztem, emberi erőforrás tanácsadóként szerezve képesítést. Segítő szakemberként, a kommunikáció mindig meghatározta a munkám eredményességét. Fontosnak tartom, hogy értő figyelemmel hallgassam meg mások kérését, gondolatait és arra kellő nyitottsággal válaszoljak.

Sagát Anna az első Montágh Imre-ösztöndíjas

Ahogy arról nemrégen hírt adtunk, a MIÖ első nyertese, 2019 tavaszán Sagát Anna lett, aki az ELTE-n készül pedagógusnak. A tíz alkalomból álló beszédtechnikai képzését Damásdi Nóra trénerünk kísérte. A képzés előtt és után azt kértük, hogy a bemutakozása mellett mondja el, miért pályázta meg az ösztöndíjat és miben segített őt a képzés.

Új ösztöndíjat alapítottunk

Retorikaiskolánk 2018 végén úgy határozott, hogy a leghíresebb magyar logopédus és beszédtanár, Montágh Imre emlékére új ösztöndíjat alapít.

Montágh Imre-ösztöndjí

Montágh Imre (1935–1986), forrás: cultura.hu

A Montágh Imre-ösztöndíj (MIÖ), melynek részletes leírása ide kattintva érhető el, azt a célt szolgálja, hogy teljesen vagy legalább 50%-ban díjmentessé tegye az igényes beszédtechnikai fejlődés útját a jövő nemzedéke előtt. Elsősorban olyan hivatásra készülő fiatalokat támogat ez az ösztöndíj, akiknek a szakmájuk központi eleme a beszéd és ezzel sokakra tudnak hatni. Ezért nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatók pályázhatnak a minimum 10, maximum 20 alkalomból álló, egyénre szabott beszédtechnikai fejlesztésre, akik pedagógusnak, ének- vagy színművésznek készülnek.

Kezdeményezésünkkel felkerestük Montágh Imre feleségét, Riener Nelli logopédust, aki támogatásáról biztosított minket és a következő ajánló sorokat írta az ösztöndíjprogramunkhoz:

Nagy örömmel értesültem róla, hogy a Szónok Születik Retorikaiskola Montágh Imréről szeretné elnevezni az ösztöndíjas programját. Azért támogatom ezt a kezdeményezést, mert tudom, hogy a jövő nemzedékének a fejlődése kulcsfontosságú volt számára is. Csak remélni tudom, hogy minél több fiatalhoz eljut a híre és évről évre egyre több leendő pedagógus, énekművész vagy színésznövendék kapcsolódhat be az ösztöndíjprogramba. Montágh Imréné Riener Nelli (logopédus)

Az alapítást követően a legelső MIÖ pályázat nyertese az ELTE egyik hallgatója, Sagát Anna lett, aki tanítónak készül. Gratulálunk az ösztöndíj elnyeréséhez! Nemsokára közre adjuk az ő bemutatkását és azt követően egy olyan interjú anyagát is, amit az első ösztöndíjasunkként Montághné Riener Nellivel vett fel.

Az ösztöndíjat Retoirkaiskolánk profitjának visszaforgatásából hoztuk létre, hogy évente egy MIÖ kiosztásra kerülhessen az arra érdemes pályázók között. Amennyiben donátorként szeretne Ön is hozzájárulni, hogy egynél több ösztöndíjast is képezhessünk, kérjük jelezze szándékát az info@retorikaiskola.hu címen. Minden donátorunk nevét feltüntetjük a honlapunkon.

Kommunikációs könyvek szemléje IV.

Pej András retorikatrénerünk soron következő könyvszemléjében a Beszédcentrum alapító trénerének egyik könyvét vette kritikai górcső alá.

Pej András Illés Györgyi Kezdők és hadarók című könyvéről

Az atomenergia és a könyvek. Recenzió – Illés Györgyi: Kezdők és hadarók – Retorika és beszédtechnika vezetőknek című könyvéről

Annak ellenére, hogy korábban nem találkoztam Dr. Illés Györgyi munkásságával, a szakmai tudása, hitelessége világosan megmutatkozott a könyve alapján. Egyértelműen látszik a több évtizednyi tapasztalata a beszédtechnika oktatás terén és a nyilvános beszédre való felkészítésben is. A legtöbb gondolata egybevág azzal, amit a Szónok Születik Retorikaiskolában mi magunk is tanítunk: érdemes szilárd alapok (légzéstechnika, beszédtechnika) építésével kezdeni a munkát, elengedhetetlen a komolyan vett és végigcsinált felkészülés, az eredményességhez szükséges a megfelelő mennyiségű gyakorlás, továbbá az előadói készségeket csak integráltan van értelme fejleszteni.

A szerző a jó (hatásos) beszédet az atomenergiához hasonlítja. „Építeni és rombolni is képes. Pontosan céloz, óriási erejével világokat növeszthet és tüntethet el, de mindenképpen elsöprő, zsigerekig ható.” (12.) Izgalmas gondolat és hasonlat ez, ám az ilyen és ehhez hasonló tételmondatok ellenére sem kristályosodott ki a mű célja az olvasás végére érve.

A 123 oldalas könyv első fele a nonverbális kommunikációtól nagy lépésekben egészen a kiváló előadás ismertetéséig jut. Habár valóban fontos tudnivalókról olvashatunk, nem világos, hogy a harmadik fejezetben foglaltak miért kifejezetten a vezetői retorikára vonatkoznak? Egyebek mellett például a bevezetés és az összefoglalás kidolgozása minden rétornak megkerülhetetlen feladata.

A következő húsz oldal számba veszi az előadók leggyakoribb problémáit. Ezek a témák csak említés szintjén jelennek meg a könyvben, pedig a szónok félelmei, a hitelesség megőrzése, a generációk közti különbségek mind-mind valós nehézségek lehetnek. Egy-egy történetnél nem kapunk több segítséget, pedig éppen ezek a kérdések jelenthetik az igazán nagy kihívásokat a fejlődés rögös útján.

Végül mintegy 50 oldal foglalkozik a beszédtechnikával. Ez a fejezet rendkívül alapos. Ábrákkal és mini gyakorlatokkal vezet végig minket a szerző a téma főbb részein. Minden területet egy-egy történet színesít. Ezek a személyességgel átitatott anekdoták eddig is megjelentek a könyvben, de itt különösen jól esnek, mert megkönnyítik a szárazabb, informatívabb bekezdések befogadását és megértését.

Sokat gondolkodtam a könyv címén. Vajon én kezdő vagyok vagy hadaró? Vajon vannak-e további kategóriák? Ha igen, melyek ezek, és hogyan érhetek el odáig? Ezekre a kérdésekre Illés Györgyi nem ad választ. Tovább gondolva a szerző hasonlatát a jó beszédről: önmagában attól, hogy olvasok a nukleáris energiáról, még nem lesz a házamban világosság.

Emberként és előadóként mindenki más és más nehézségekkel küzd. Kategorizálás nélkül, és függetlenül attól, hogy valaki vezető beosztásban dolgozik-e, az előadói készségeink folyamatos fejlesztésére érdemes időt és energiát szánni. Ennek első lépése lehet egy könyv elolvasása, de a valós munka a gyakorlással kezdődik el. Így tehát (a címével ellentétben) ez az írás sem kizárólag vezetőknek szól, és az igazat megvallva, nem is a vezetői kommunikáció áll a fókuszában. A retorikával ismerkedőknek azonban jó kedvcsináló lehet a kompaktsága és olvasmányossága miatt, emellett a konkrét (elsősorban beszédtechnikai) gyakorlatok a kezdő szint felett is segíthetnek a fejlődésben.

Illés Györgyi, Kezdők és hadarók. Retorika és beszédtechnika vezetőknek, Beszédcentrum, Budapest, 2018.

Donald Trump és Orbán Viktor retorikája

Összehasonlító mikroelemzésünkben Magyarország és az Egyesült Államok vezetőinek két, időben közel eső beszédét vizsgálva mutatunk rá retorikájuk és ez által szóbeli hatásgyakorlási erejük különbségeire és hasonlóságaira. Ez az elemzésünk nem átfogó, hanem kiemel egy-egy olyan markáns pontot a két beszédből, ami alapján a kétféle szónoki teljesítmény összehasonlítható a verbális, vokális és nonverbális kommunikáció szempontjából.

Donald Trump 2019. február 5-én megtartott, State of the Union (SOTU) beszéde egy sajátos elnöki beszédműfaj, amit 1790-ben George Washington kezdett meg és az Egyesült Államok alkotmányának II. cikk 3. paragrafusának tesz eleget vele. Számos hagyomány és rítus befolyásolja ezt a beszédműfajt (pl. az elnök belépésekor 0:01-től). Retorikai szempontból éppen az a különlegessége, ami a beszédműfaj nevébe is belefoglalt, mindenkori politikai jelentőségét is megadja: a közvetítés helyszínén a Kongresszus mindkét háza (a törvényhozó hatalom képviselői) és a legfőbb bírák (a bírói hatalom képviselői), illetve a hadsereg és saját vendégeinek együttes jelenlétében tartja beszédét a mindenkori elnök (a végrehajtó hatalom képviselője). Tehát jelen vannak a megválasztott elnök párttársai és ellenzéke is, a teljes nemzetet képviselve. Az elnök alkotmányos feladatának akkor tesz eleget, ha a kongresszusi hallgatóságát tájékoztatja az Egyesült Államok aktuális politikai és gazdasági helyzetéről, illetve olyan irányokra is javaslatot tesz, amiket, az elnök szándéka szerint, a képviselőház és a szenátus a következő évben szem előtt kellene tartson. Retorikai értelemben tehát egyszerre a múlt értelmező bemutatását, a jövő irányában pedig mozgosító erejű hatást kell elérnie. Az elemzés során a fenti videóra fogunk hivatkozni.

 

Orbán Viktor évértékelő beszéde tulajdonképpen nagyon hasonló retorikai célokat tűz maga elé a kezdetek óta. Az idei beszéd 2019. február 10-én, tehát öt nappal Donald Trump beszédét követően hangzott el Budapesten. Az idei évértékelőről már előre lehetett tudni, hogy politikai értelemben fontos, új intézkedések bejelentésére fog szolgálni, amiket a beszéde utolsó szakaszában, pontokba szedve, felsorolásszerűen tett meg a miniszterelnök (36:52-től). A kizárólag a miniszterelnök párttársaiból és szimpatizánsaiból álló hallgatóság az amerikai beszédhelyzettől radikálisan különbözik, jóllehet, a jelen nem lévő ellenzéki politikusok verbálisan ebben a beszédben is többször megjelentek. Az elemzés során a fenti videóra fogunk hivatkozni.

Egyezik vagy hasonlít

A két beszéd céljainak hasonlóságából természetesen következik, hogy egyes panelek és stukturális elemek, vagy például a tapscsapda használata hasonlít mindkét esetben. Egyetlen mondat erejéig, a két beszéd tulajdonképpen tükörfordítása egymásnak. Az amerikai beszédben ez a mondat hangzott el: Victory is not winning for our party,  victory is winning for our country. (DT 6:39-től) A magyar beszédben pedig ezt a mondatpárt hallhattuk: Nekünk nem az jelenti a győzelmet, ha a pártunk nyer. Nekünk az jelenti a győzelmet, ha az országunk nyer. (OV 8:39) Bár a két mondat belpolitikai jelentése nyilvánvalóan különböző, mégis, az amerikai szónok beszédhangsúlya ugyanúgy a mondata végénél, az our country” szavakra esett, mint magyar kollégájánál, aki a hallgatósága és szónoki pozíciója miatt is dönthetett úgy, hogy eleve két tőmondatra tagolja ezt a gondolatot, hogy a másodiknak még könnyebben adhasson nyomatékot.

Ha összevetjük a mimikájukat, Trump első mondatrészekor ugyanazt a boltíves szemöldök mozgást figyelhetjük meg (pl. DT 6:42), mint Orbán első mondatának elhangzásokor (pl. OV 8:40). De a tekintetük a hallgatóságuk összetétele miatt eltérően pásztázott. Donald Trump a tőle balra ülő párttársai, a republikánusok felé címzi a mondat nagy részét, tekintetét mindössze a másodperc tört részéig (DT 6:42 első fele) jobbra villanó pillantással, majd a legvégén, a nyomatékosított our country (DT 6:47) kifejezésnél szegezte, hegyes szemöldök mozgással kísérve, politikai ellenfelei, a demokraták irányába, akikkel az elmúlt hónapokban a migrációval szembeni, határvédelmi kérdésekben kiélezett csatákat folytattak. Orbán Viktornak nem kell a hallgatóságában szembenéznie a kritikus ellenfeleivel, ezért a tematikailag több helyen Trumpéval egybecsengő beszédében az első mondatot általános bölcsességet vagy anekdotát mesélő törzs- és fejtartás mellett, enyhén mosolyra nyíló szájjal mondta el (OV 8:39–40), a második mondatnál pedig fokozatosan, egyre mélyebben meghajtott fejjel (OV 8:48), kimondatlanul is, mintegy az ország érdekét szolgáló, alázatos vezetőként beszélek szónoki pozíciót választva szólt hallgatóságához. Mindkét esetben a beszédtempó lelassítása, a párhuzamos alakzat használat és az aforizma-szerű verbális összefoglaló, tökéletes tapscsapdaként nyerte el az amerikai és magyar hallgatóság tetszését.

Bár biztosan nem állíthatjuk, hogy Orbán Viktor és kommunikációs csapata egy az egyben az öt nappal korábban elhangzott, amerikai elnöki beszédből kölcsönözte ezeket a mondatokat, ezt a lehetőséget felerősíti az, hogy az ilyen magmondatok, ha valóban  egy szónok saját gondolatai, nem olyan pontokon kényszerül a papírba tekinteni, mint ahol Orbán Viktor (OV 8:40 és 8:48), hanem az értelmileg tagolható mondatrészek határán. A szándéktól függetlenül, a két gondolat az időben közeli, két vezetői beszéd között erős verbális kapcsolatot teremt.

State of the Union 2019

Különbözik

Érintettük már, hogy az egyik jelentős különbség, retorikai szempontból egyértelműen az amerikai elnök javára írhatóan az, hogy Donald Trump teleprompterről mondja el beszédét, szemben Orbán Viktorral, aki nagyon hosszú ideje, jelentős beszédet csak felolvasva mond már. Tény, hogy a magyar szónok nyelvileg kimunkáltabb, összehasonlíthatatlanul igényesebb szöveget mondott el, mint amerikai kollégája. Utóbbi azonban hosszabban beszélt, rengeteg példával, történetmondással, névvel és adattal (pl. 35:46-tól), aminek a sikeres előhívása a memoriából még akkor sem alapszintű feladat egy ilyen összetett beszédhelyzetben, ha kétosztatú olvasógép segítségével dolgozik a szónok.

Orbán Viktor légzéstechnikája, ami a hangadása alapját képezi, általában véve is jobb, mint Donald Trumpé. De különösen igaz ez akkor, amikor az amerikai szónok beszédének az elején, azt a visszatérő, mikrofonba fújtatást, amit 4:05-től 6:30-ig folyamatosan, de kiemelten például 4:45-nél vagy 5:02-nél hallhattunk. Két és fél percen keresztül úgy beszélt a szónok, hogy nem beszéd-, hanem élettani légzést használt. Ezzel nemcsak a beszéde ritmusát törte meg, hanem a felszólalása kezdetén egy olyan mesterkélten patetikus pózt vett fel, amiről a közelmúlt magyar politikai beszédkultúráját követőknek, Gyurcsány Ferenc jellegzetes fújtatása juthat eszébe. Orbán Vitkor ilyen vokális hibát nem vétett és szerencsére Donald Trump is felhagyott ezzel a beszéd további szakaszában.

A két vezető retorikájának összehasonlítását, ha ezeknél a mikroelemzésekre építve, tágasabban kívánjuk elvégezni, arra a következtetésre juthatunk, hogy elsősorban verbalitás szintjén, méghozzá üzeneteik tematikájában egyeznek, ritkábban akár stilisztikailag is összeérintve önkifejezésük módját, vokalitásuk és nonverbalitásuk azoban több különbséget mutat, mint egyezést. Közönségük reakciója érzelmileg erősen involvált, amit többek között vezetői döntéseik kommunikációja is megalapoz.

Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.

Kommunikációs könyvek szemléje III.

Pej András következő szemléjében egy magyar kommunikációs tréner könyvéről írt recenziót:

Györffy Kinga, Add elő magad. A magával ragadó előadás titkai, Budapest, 2015.

Györffy Kinga Add elő magad című komunnikációs könyvének recenziója

Ahogyan a szerző írja ajánló soraiban: „Magával ragadó előadóvá válni nem ellazulás, hanem elszánás, elköteleződés és kemény munka.” Ezen állítással csak részben tudok egyetérteni. Biztos, hogy szükség van elszántságra, elkötelezettségre és a kemény munkára, ugyanakkor fontosnak tartom az ellazulást is! Miért? Mert nem tudunk magával ragadó történetet mesélni, ha feszültek vagyunk, ha szorongunk.

Mivel nem értek egyet a megfogalmazott állítással, Györffy Kinga nekem nem ajánlja meleg szívvel a könyvét. De azért én elolvastam.

Elképzelhető, hogy néhányan megütköztek a hatásvadász bevezetőn. Talán figyelemfelkeltő volt, talán elgondolkodtató, de mindenképpen intenzívebb egy átlagos könyvajánló kezdeténél. Györffy Kinga könyve is ilyen. Hatásvadász, hiszen már a borítón azt olvashatjuk, hogy „az első magyar könyv a storytelling-ről”. Persze, ha igazán a magyar nyelvet helyezné előtérbe, akkor a történetmesélés vagy a történetmondás kifejezést használta volna. Ezen pedig csak azért akadok fenn, mert a könyv nem csupán a „storytelling-ről” szól, hanem a magával ragadó előadásról, ahogyan azt a cím és az alcím is jelzi. A könyv tartalma is ez. Néhány specifikus résztől eltekintve, általános előadás-technikai, és retorikai útmutatóként szolgál a könyv. E tekintetben pedig maga is figyelemfelkeltő és elgondolkodtató.

Figyelemfelkeltő, hiszen többségben hazai előadók példáin keresztül hozza közel hozzánk a témát, ami valóban ritka a kortárs kommunikációs szakirodalomban. Sokkal személyesebb, életszagúbb így a könyv egy magyar olvasó számára. És elgondolkodtató is, hiszen rengeteg tanácsot, ötletet fogalmaz meg, amiken akár napokig is töprenghetünk. Ám ebben rejlik a legnagyobb csapda lehetősége is! Ami nem a könyv csapdája, hanem saját magunké. Az „elszánás, elköteleződés és kemény munka” nem ott kezdődik, hogy elolvassuk ezt a könyvet, hanem ott, amikor letesszük. Azon a ponton kellene elhatároznunk, hogy a következő előadásunk elkészítése során melyik ötletet fogjuk kipróbálni a könyvből.

1Én ezt tettem, miután elolvastam könyvet. A 62. oldalon javasolja a szerző, hogy alkossunk rejtvényt. A Retorikaiskolánk haladó csoportjának gálaestjén próbáltam ki ezt, méghozzá úgy, hogy a kivetített prezentációm második diája egy fekete háttéren nagy fehér egyest ábrázoló kép volt. Az előadás végén természetesen feloldottam a talányt. Az üzenetem az volt, hogy mindig csak egy lépésre fókuszáljunk, mégpedig a következőre. Nekem így sikerült teljesítenem a Spartan Race-t, a diavetítésem pedig e sportesemény élménybeszámolója volt.

A tartalmasság, illetve a korábban említett „storytelling könyv” pozícionálás miatt a struktúra nem könnyen követhető. Keverednek az előadó személyére vonatkozó javaslatok az előadás-technikai tippekkel, időnként többször is eljutunk ugyanahhoz a témához (így például a 203. oldaltól kezdődik egy hosszabb rész, mely az interakciót taglalja, de a hallgatóság felé intézett kérdés előkerül már a bevezetésről szóló részben (65. oldal) és a befejezésről szóló részben (80. oldal) is).

Ugyanakkor, ha konkrét, kézzel fogható ötletekre, tanácsokra van szükségünk az előadói képességeink, illetve beszédeink fejlesztéséhez, akkor Györffy Kinga könyvében sok ilyet találunk. A jó (úton haladó) előadók közös tulajdonsága az, hogy folyamatosan szeretnének fejlődni, ehhez pedig kiváló útitárs ez a könyv.