Az ember hűséges négylábú társa: az asztal. Caravaggio: Máté elhívatása

A Retorikai Newseum decemberi részében egy fontos nonverbális kommunikációs eszközről lesz szó: a térhasználatról. Dömény Gábor, a Retorikaiskola trénere Caravaggio: Máté elhívatása című képét elemzi – többek között a tárgyalástechnika szempontjából.

„Isten hozott! Foglalj helyet.” – „Nem halogathatjuk tovább, ezt meg kell beszélnünk. Üljünk le!” – „Az anyakönyvvezető asztalán aláírtuk: házasok vagyunk.”

Igen, életünkben fontos szerep jut az asztalnak, mert olyasmire képes, amiről bútortársai legfeljebb csak álmodozhatnak: szinte bárhol ott lehet velünk. Azonban az asztal ember nélkül csupán asztal: nem több élettelen anyagnál. E tárgy az emberi kultúra viszonyában kel életre. Amikor az ünnep fénypontján vacsorázni megyünk a szeretteinkkel, nem fadarabok, szegecsek és illesztétek egyvelegét láthatjuk az asztalban, hanem például a stabilitást, az átláthatóságot, a közösséget.

Helyünk az asztalnál

Vajon milyenek is vagyunk e hűséges négylábú társaságában? Mielőtt megszólalnánk, már nagyon sokat mondhat el a szerepünkről, a szándékunkról, vagy a célunkról az, hogy milyen helyet foglalunk el az asztalnál. Az ajtóval szemközt lévő ülőhely általában kiemelt pozíciót jelent, hisz aki itt foglal helyet, mindig elsőként láthatja, hogy ki érkezik a terembe. Egy hosszabb asztal esetében is hasonlóan előnyökkel jár az, ha valaki az asztalfőn ül, és így ideális szögből láthat rá a társaság valamennyi tagjára. A lekerekített szélű a demokratikus, míg a minél inkább szögletes, illetve aránytalan oldalpárokkal rendelkező asztal a hierarchikus viszonyt teremti meg. A retorika asztalán hevernek e kérdések, azon belül is a nonverbális kommunikáció, illetve a tárgyalástechnika az, ami célzottan ilyen témákkal foglalkozik. És hogy e retorikai nézőpont miképpen gazdagíthatja a befogadási szempontjainkat a képzőművészet terén, arra teszünk kísérletet egy műalkotás rövid bemutatásával.

Caravaggio: Máté elhívatása

Caravaggio: Máté elhívatása

Caravaggio – Máté elhívatása

A barokk mester rendhagyó módon: szépítés nélkül, utcáról vett modellekről mintázta meg szentjeit. Így tett a Szent Máté életéről szóló képsorozat megalkotásakor. A Máté elhívatása (1597) című műve nem pompázatos környezetbe és ragyogó kelmékbe öltözött emberek között ábrázolja a leendő  apostolt, hanem egy sötét, dohosodó, penészes pincében, egy igencsak kicsike asztal mellett, pár egyszerű lelkű vámszedő körében. A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor Jézus Krisztus és Szent Péter elhívják őt, hogy álljon Isten szolgálatába. Jézus eljön Isten nevében egy öreg vámszedőhöz? Caravaggio úgy gondolta, hogy a biblia szavait követve ezt a csodás eseményt realisztikusan érdemes ábrázolnia, hiszen akkor jöhet létre igazán a pince sötétje, illetve a csoda fénye közti kontraszt.

Ezt az ellentétet erősíti az asztal és a szereplők viszonya. Egyfelől annak aprócska mérete miatt a figurák csak szorosan egymás mellett, zsúfoltan férnek el. A négy oldalnál öt ember helyezkedik el, így hárman elég sután férnek csak hozzá magához az asztalhoz, amin bár nem sok minden van (pár pénzes tarisznya, kevés érme, a könyveléshez szükséges napló), mégis a szűkösség hatását kelti. Másfelől egyedül egyvalaki van az asztalnál, aki rendesen, lökdösődés nélkül fér hozzá az azon szereplő tárgyakhoz, az a figura, aki az ajtóval szemben ül, és lehorgasztott fejjel számolja a pénzt. Ironikus, hogy helyzetéből fakadóan éppen ő lenne az, aki a legjobban rá kellene hogy lásson az érkezőkre, Jézusra és Péterre, azonban ő a füle botját sem mozdítja. Mindkét könyökével támaszkodik az asztalon, domináló hatást keltve, amivel azt sejteti, hogy bizony itt most ő irányítja a beszélgetést. A lényegről mégis lemarad.

Máté nincs ennyire előkelő pozícióban az asztalnál, de ő azért, még ha kisebb tolakodás árán is, de hozzáfér ahhoz. Mégsem mondhatja rózsásnak a helyzetét, se vámszedői hivatása (ezt ugyanis nagyon lenézték abban a korban), se az asztalnál betöltött másodhegedűs szerepe miatt. Már csak e megfontolások miatt is átélhetővé válik, hogy miért mutat magára elképedt tekintettel: – Engem, pont engem szólítasz? Mindezen körülmények a zsúfoltság, az egyenlőtlenség, és a szánalmasság érzetét keltik a képen, ráerősítve a katarzist megteremtő ellentétre, ami Máté jelenlegi (pénzváltó), illetve reménybeli új feladata között áll fenn (Jézus apostola).

További festmények az asztal retorikájához

A képzőművészetben szép számmal akad még alkotás, amin valamilyen formában helyet kap az asztal és a körülötte lévő emberek retorikája. Caravaggio képének e megközelítése szellemében ajánlom a figyelmetekbe a következő műveket: Madarász Viktor: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a bécsújhelyi börtönben (1864), William Roberts: A sakkjátszma(1923), Ferenczy Károly: Morning Sunshine (1905), Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora (1497), Andrea del Castagno: Utolsó vacsora (1493).

Szerintetek mi a jelentősége ezeken a képeken az asztalnak?

Járjatok utána!        

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük