A Retorikai Newseum sorozatban a retorika és a képzőművészet kapcsolatát feszegetjük. Hogyan jelenik meg a nyilvános beszéd festményeken, szobrokon? Mit tudhattak a régi korok nagy művészei, hogy a mai napig szemléljük az alkotásaikat? Hoványi Márton vezető retorikatréner írása következik az aposztrophé alakzatáról id. Pieter Brueghel festménye kapcsán.

Az aposztrophé alakzata

Kevesen ismerik névről, pedig könnyen alkalmazható és rendkívül hatásos alakzat az aposztrophé, amelyet a római retorikákban aversio, a magyar szakirodalomban pedig elfordulás néven tartunk számon.[1] Egyes műfajok, így például a keresztelőkön mondott ünnepi köszöntők beszédhelyzete kifejezetten felkínálja ennek a gondolatalakzatnak a használatát. Szó szerint a görög terminus alapján a valakitől vagy valamitől való elfordulás retorikai gesztusát érthetjük az aposztrophé alatt, ami nemcsak a megszólított, hanem a beszéd tárgya is lehet bizonyos megkötések között, miközben ennek a gesztusnak a hallgatóságunk teljes mértékben a tudatában van. Így adódik az egész keresztelő beszédre alkalmazva az az aposztrophé, amely a közvetlenül a kommunikációra még képtelen csecsemőhöz intézett szavakkal valójában végig a rokonságot szólítja meg. Ennek a hallgatóság figyelmét elevenen tartó közvetítettségnek humoros, más beszédhelyzetekben pedig akár gunyoros vagy bántó hatása is lehet.

Vizuális aposztrophé Brueghel képén

Inspirációs kitérőként a budapesti Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található id. Pieter Brueghel (1525/30–1569) Keresztelő Szent János prédikációja című festményen szeretném megmutatni azt, ahogyan egy retorikai aposztrophé vizuális aposztrophévá vált.[2] A művészettörténészek a németalföldi Brueghel-életmű kulcsfontosságú alkotásaként is hivatkoznak erre a táblaképre. Számunkra a témája és a festészeti megfogalmazása, ha tetszik, vizuális retorikája miatt tűnhet igazán fontosnak. Meglátásom szerint ugyanis háromszorosan is alkalmas a vizsgált alakzat bemutatására. Mint a Hieronymus Bosch-tól kezdve hosszú időn keresztül majdnem minden németalföldi festő munkásságára, erre a képre is igaz, hogy részletgazdag. A humora többek között abban rejlik, hogy felcseréli a címben jelzett és az ábrázolástörténetben központinak kikiáltott témát a mellékes, alapvetően háttérbe szoruló témákkal.

            A festmény címe arra utal, hogy elsősorban az evangéliumokból ismert Keresztelő Szent János alakjával és retorikájával találkozunk a képen. Ehhez képest tüzetesen szemügyre kell vennünk a több mint száz alakot, hogy felfedezzük a középponttól enyhén balra és fölfelé elhelyezett barna teveszőr ruhát és benne az utolsó ószövetséginek és első újszövetségi prófétának mondott szent alakját. A durva anyagból készült drapéria azért tűnhet fel, mert Brueghel azzal a klasszikus eljárással hozta közelebb saját korának embereihez a múltban zajló eseményt, hogy a tömegben lévőket divattörténetileg a XVI. századra jellemző ruhákba öltöztette. A csapzott hajó és szakállú pusztai próféta tehát hiába főszereplője a festménynek a cím alapján, a festészeti fricska itt is működik, amennyiben a képalkotás máshova ragadja a nézői tekintetet.

Képleírás: ekphrasis

Ha valaki arra vállalkozik, hogy leírja, mit is láthatunk a festményen – a retorika és a művészettörténet kölcsönösen használt szakkifejezésével élve tehát ekphrasziszt alkot –, akkor talán az utolsók között emelné ki János alakját. Helyette az előtérben nyugodtan üldögélő négylábúról, a képtér felső sávjában fára mászó alakokról vagy a legközelebb eső fatörzs mögül a szenes tekintetével egyenesen a festmény befogadójára néző, komor férfiarcról beszélhetne hamarabb. A figyelmes szemügyre vétel pedig olyan további részleteket is felfedezhet, mint a kép jobb felső sarkába szorított, ősz szakállú emberben megjelenő Brueghel-önarckép, a köpönyegen ülő, már emlegetett jószág valószínűsíthető gazdájának tenyérjós tevékenysége, vagy egy-egy arc groteszk egyedisége. Így az ekphraszisz retorikája olyan részletekkel foglalkozik, amelyek elfordítják a figyelmünket a címszereplőről, ez tehát az első aposztrophé, amelyet ráadásul nézőként mi magunk követünk el a kép első megközelítése során.

Pontosabban a második, hiszen szóba került már a festő profilból történő önábrázolása, amely történetileg, és ezért sorrendben is az első aposztrophé. A kép készítésekor a festő nyilvánvalóan a fatáblával szemben állt és a befejezéskor a fatörzs mellől kinéző alak rá kellett hogy nézzen. Ezt a triviális felállást cselesen azzal bonyolította meg Brueghel, hogy önmagát úgy helyezte oldalra, hogy a kép nézői pozíciójára merőlegesen váljon láthatóvá, azt sugallva ezzel, hogy a festői nézőpont különbözik a kép mindenkori befogadójának a pozíciójától. A különbség pedig szükségszerűen a nézőpontok kilencven fokos elfordítását is jelentik, tehát vizuális értelemben ezt is tekinthetjük aposztrophénak. Amikor szembesül ezzel az eljárással a kép értelmezője, képzeletben arra is meghívást érezhet, hogy virtuálisan felvegye a festő perspektíváját, és az így elfordított látványban Keresztelő Szent János alakját oldalnézetből közelítse meg.

De hova mutat Keresztelő Szent János?

De milyen retorikai esemény lehet az, amelyre a kép címe utal? Biztosan nem tudhatjuk, ezért Jézus előhírnökének bármilyen nyilvános fellépésére gondolhatunk a cím alapján, amely akár szerepel a Biblia szövegében, akár hiányzik abból. A festményen teveszőr ruhában álló szent kezei mégis orientálhatják a gondolkodásunkat. Jézus jobb keze ikonográfiailag a (Pantokrátor) Krisztus-ábrázolások áldásosztását utánozza, amely a Krisztushoz kötődést implikálja. Bal kezének a csuklója pedig olyan éles szögben fordul hátra és lefelé, hogy ez valamelyest azt az érzetet kelti fel, mintha az egész alak törzse kifordult szögben állna. Ha a bal kéz irányát követjük, egy zöld pasztell színű ruhában, Jánoshoz hasonló szakáll és hajforma jellemez egy olyan férfit, akit a tiszta homloka és már-már fényesen világító bőrszíne alapján Krisztusként is azonosíthatunk a fekete alakok gyűrűjében.

A János evangélium elején többször is elhangzik Keresztelő Szent János szájából a híres, rámutató mondat: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29.36). A festményen látható kézmozdulat értelmet kaphatna ezzel az evangéliumi mondattal. Valószínűbb azonban, hogy egy eggyel korábbi mondatot ragad meg János bruegheli ábrázolása: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” (Jn 1,26–27) Magában a bibliai beszédben is aposztrophéként értékelhetjük Jánosnak azt a Jézusra utalását, amely a hallgatósága előtt ismeretlen, számára prófétaként mégis jól ismert és hirdetett messiási alak eljövetelét hirdeti meg úgy, hogy az jelen is van a tömegben, ugyanakkor „hiányzik is” a tömegből, éppen fel nem ismertsége miatt. János kereszteléseinek a motivációjára, tehát a küldetése hitelességére az a farizeusokból és papokból álló (Jn 1,19.24) hallgatóság kérdezett rá, akiket az evangéliumok számtalan esetben képmutatókként jellemeztek.

Önirónia

Ha tehát valóban ez a retorikai szituáció jelenik meg a festményen, az egyúttal azt is jelenti, hogy a képen látható németalföldi és más nemzetek képviselőiből összeverődött tömeg önmagában a képmutató farizeusokra is ráismerhetett, ami fokozza az önmagát is ábrázoló festői (ön)irónia jelenlétét, de ez az értelmezési lehetőség a festményt szemlélve a tömeghez óhatatlanul csatlakozó mindenkori múzeumlátogatóra sem vet túlzottan hízelgő képet: lehet, hogy mindannyian képmutatók volnánk? A tömegben Jézusként azonosított férfi egyedülállóan karba tett kezei mintha a rejtőzködésen túl akár ebből az etikai elkülönülésből is megmutathat valamit.

Egy utolsó vizuális csavar

Ennek a két retorikai és egy vizuális aposztrophé-láncnak egy utolsó szemeként tekinthetünk a képtér jobb felső zónájában kirajzolódó háttérre. Tudva azt, hogy például a mindössze nyolc évvel korábban festett Ikarosz bukása című festményénél Brueghel éppen az ülepével éppen hogy kilógva, a vízbe ejtette képe főhősét, élhetünk a gyanúperrel, hogy az 1566-os Keresztelő Szent János prédikációja hátterében sem lényegtelen az architekturális elemek között méltóságteljesen hömpölygő folyó. Egészen közel kell hajolni a képhez, hogy a folyó bal partján, a félszigetszerűen a folyóba ékelődő szakasza mellett felfedezzünk egy éppen keresztelést végző alakot. Amennyiben ezt a szinte kivehetetlenségig zsugorított keresztelőt azonosítjuk Jánossal és a megkereszteltet akár a nyilvános működésének az elején megkeresztelkedő Jézussal, akkor a kép címében jelzett prédikáció nem szavakkal, hanem a bűnbánati keresztség tettével zajlik. Ebben az esetben viszont minden, amire eddig figyeltünk a festményből, egyetlen vizuális aposztrophéként, ha tetszik elterelő hadműveletként funkcionál. A csalódottságunk írja az lehet, hogy ebben az esetben legalább nem sugallja a festmény azt, hogy mi magunk is képmutatóak vagyunk. Minden azon múlik, hogy mit értünk a festmény aposztrophéja alatt.

[1] A magyar terminust a Retorikai lexikon szerkesztői vezették be. Adamikné Jászó Anna, Az alakzatok és a szóképek magyar elnevezéséhez, Magyar Nyelvőr, 2011/1, 113–117.

[2] id. Pieter Brueghel, Keresztelő Szent János prédikációja, olaj/fa, 1566, 95 x 160,5 cm Szépművészeti Múzeum (Budapest), leltári szám: 51.2829.

A Retorikai Newseum további részei:

A kéz gesztusai – Dr. Hoványi Márton

Szókratész, a csúf – Dr. Nagy Fruzsina

A néma és a beszélő szobrok – Dömény Gábor

Raffaello: Az athéni iskola – Dömény Gábor