A Retorikai Newseum újabb része következik vezető retorikatrénerünk, Hoványi Márton tollából. Gesztikuláltak-e az ókorban? Milyen antik rétorábrázolások maradtak fenn? Egyáltalán, miről vitatkoztak két és fél évezrede a görög politikusok? A kéz gesztusai kapcsán szót ejtünk minderről.

Az a tapasztalatom, hogy nincs olyan retorikakurzus, ahol a kezek spontán gesztikulációját ne kellene valamilyen formában tudatosítani vagy fejleszteni. A mimika és a lábfejek pozíciója mellett a retorikában talán a legfontosabbnak kikiáltható nonverbális triász harmadikja a kezek munkája. Ez a megállapítás ma természetesnek hat, de ez közel sem volt mindig így az európai retorika történetében. Érdemes megidéznünk két athéni szónok szellemét, akik nemcsak politikai (és emiatt retorikai) ellenfelei voltak egymásnak, hanem a kezek gesztusáról is máshogy vélekedtek: a híres és sokat emlegetett Démoszthenészre (Kr. e. 384–322) és az ókorban sokak által ismert és szeretett Aiszkhinészre (Kr. e. 389–315 c.) gondolok.

Honnan következtethetünk arra, hogy hogyan gesztikulált Démoszthenész vagy Aiszkhinész?

Egyrészt a beszédeik nyelvi stílusa is utal rá: hiszen Démoszthenész a fennköltség, és ezen keresztül a megindítás mestere volt, ahogy azt a rómaiak, köztük Cicero is hangoztatta. Aiszkhinész pedig tárgyilagos volt, letisztult mondatokban, és képalkotásában visszafogottan dolgozta ki retorikai teljesítményét. Ezzel egybevágnak azok a szoborábrázolások, amelyek az elsődleges forrásai a megállapításainknak. Ha nem lettek volna politikai értelemben ennyire meghatározó szereplői a IV. századi Athénnak, valószínűleg nem marad fenn ábrázolásuk. Retorikájuk hatalma viszont őket avatta a kor ábrázolásra talán leginkább méltó képviselőivé. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a róluk készült szobrok és azok ránk maradt másolatai tipikusnak is nevezhetőek. Tegyük egymás mellét a két szónok ábrázolását, amely önmagáért fog beszélni már első pillantásra is. Balra az idősebb Aiszkhinész, jobbra pedig Démoszthenész szobra áll:

Aiszkhinész ábrázolása

Aiszkhinész szobra egy római kori márványmásolat a herculaneumi színházból, az eredetit a források szerint a szónok halála után állították fel Athénban. A szobor több mint két méter magas, talapzattal együtt az embernagyságot meghaladja, s jelenleg Nápolyban található a Nemzeti Múzeumban, 6018-as leltári számmal ellátva. Elsőre is észrevehető, ahogy a mindkét, kitónjába burkolt keze javarészt elrejtett állapotban várják a szónok előadásának a végét. Aiszkhinész ugyanis retorikai szempontból éppen az ellenkezőjét képviselte annak, amit politikailag a változás és a haladás jeligéivel írhatunk le.

Nagyon is konzervatív volt, ahogy a klasszikus görög retorikai elvárások szerint egyáltalán nem használta a kezeit a gesztikulációra. Ennek a gondolatnak az alapját ugyanis az adta, hogy a rétor kifejezetten a szavaival kell hogy hatást gyakoroljon, szemben a színésszel, aki akár a kéz gesztusait is használhatja a hatásgyakorlás érdekében. Mivel Aiszkhinész mind a két hivatást űzte, ez az ünnepélyes testtartással, komor tekintettel ábrázolt athéni polgár itt kifejezetten retorikai teljesítménye közben jelenik meg a szobor szemlélői előtt. Ugyanezt a hagyományt fogja Arisztotelész is képviselni, amikor hallgat a testbeszéd gyakorlásának a fortélyairól saját Rétorika című könyvében. Mintha Nagy Sándor mestere — aki a görögöket a makedónok után sikeresen egyesítette — nemcsak a politikai berendezkedés, hanem a nonverbális tanítás terén is követné Aiszkhinészt.

Démoszthenész ábrázolása

            Ehhez képest az a Démoszthenész, aki politikailag az ősi demokrácia értékeit védte, formabontó volt a retorikájában, hiszen a Harvard Egyetem gyűjteményében megtalálható szobor tanúsága szerint egészen máshogy élt a kéz gesztusaival. Ez az alkotás bronzból készült, és Törökországban találták meg. A méreteit tekintve jóval szerényebb alkotás mindössze 23x8x7 centiméterre rúg. Mivel egy szobortípusról van ebben az esetben is szó, a méret és a hordozó anyag milyensége másodlagos számunkra. Fontosabb az, amit a kitón-viselet módja mutat: szabadon hagyja Démoszthenész karjait, ezzel vitatható formában azt sugallja, hogy szegényebb rétegből származott, hiszen az előkelők vállait ruha fedte. A lényeges ezen felül azonban az, ahogy a ruha viselete által is hangsúlyozott karok lazán lógnak a szónok törzse mellett, a már-már szerénynek mondható fejtartás visszaigazolóiként. A kézfejek pedig semmit sem tartanak, hanem a hüvelykujjak kivételével egymásba fonva várják a következő gesztus kifejezését. A tettrekészséget és a mozdulatra várást különösen szépen viszi színre a hüvelykujjak tétova játéka. Démoszthenész ennek alapján tehát eltért a hagyományos felfogástól, és valószínűleg gesztikulált a beszédei során.

Ahogy fokozatosan megjelennek Cicero munkásságában, majd Quintilianus Szónoklattan című művében a testbeszéd ókori retorikai megfontolásai, a démoszthenészi stilisztika is egyre jobban nyer teret. Ezek a szobormásolatok pedig nonverbális időkapszulaként üzenik számunkra, hogy a retorika a kéz gesztusaival együtt, de azok nélkül is hatásos tud lenni.

Tipp:

Ezért is szoktam a nonverbális fejlesztés egyik gyakorlataként a kezek valamilyen „lekötözöttségét” beépíteni a gyakorlatsorokba. Egy színültig töltött műanyag pohár vagy az ellentétes vállon nyugtatott tenyér tökéletes kiindulópontul szolgál ahhoz, hogy ha valaki úgy beszél perceken át, megtapasztalja a másik kezében rejlő gesztikulációs erőt vagy akár a hangképzésének a megváltozását is.

[1] A teljes történet szakszerű és mégis élvezetes bemutatását l.: Németh György-Ritoók Zsigmond-Sarkady János-Szilágyi János György, Görög művelődéstörténet, Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 641–643.

 

A Retorikai Newseum korábbi cikkei:

Néma és beszélő szobrok – Dömény Gábor írása

Ha már szép nem vagy… Szókratész, a csúf – Hoványi-Nagy Fruzsina írása