A szépségről elmélkedünk Szókratész, a csúf apropóján a Retorikai Newseumban.
A Retorikaiskola új rovatában képzőművészeti tárgyak kapcsán elmélkedünk híres rétorokról, az ő ábrázolásukról a képzőművészetben, esetleg arról, hogy egy ilyen “néma”, képekkel dolgozó művészet hogyan tud mégis mondani valamit a nyilvános beszédről. A sorozat második részében dr. Nagy Fruzsina vezető retorikatréner írt Szókratészről, aki bár az ábrázolások szerint csúf volt, be tudta bizonyítani, hogy ez hasznosabb számára, mint a szépség…
Püthia jóslata
Szókratész egyik gyermekkori barátja, Khairephón fiatal korában elment Delphoibe, hogy megtudakolja a jósoló papnőtől, van-e olyan ember a világon, aki bölcsebb lenne Szókratésznál. A papnő azonban nem ismert egy ilyen személyt sem, ezért a válasza úgy hangzott, hogy nincsen, Szókratész az, aki minden élő ember közül a legbölcsebb (1). Afelől, hogy a Püthia az igazat szólta, és a filozófus a párját ritkította, nem lehet kétségünk; gondolatai a mai napig szerves részét képezik a kultúránknak: az erkölcsi normáinknak, a logikai és ismeretelméleti tudásunknak, a párbeszéd – és vitakészségünknek. Mostanáig a Retorikaiskola 22 tanítványa nyerte el a róla elnevezett díjat, tisztelgésül a „legbölcsebb” előtt, aki a meggyőzést művészi szinten űzte.
Szókratész mellszobra, Kr.e. 4 sz., Capitoliumi Múzeumok, Róma
A csodabogár
Szókratész esetében azonban nemcsak a kiváló elméje és előadókészsége volt az, ami azonnal szemet szúrt annak, aki ismerte. A kortársai igazi csodabogárnak tartották. A tanítómestert ugyanis nem igazán kötötték le a földi hívságok, sajátos életvezetési szabályai sokkal inkább mások számára okoztak fejtörést. Ki ne számítana ma is különcnek azzal, hogy csak a legsilányabb ételeket és italokat eszi, soha nem vágat hajat, és nyilvánosan cipő nélkül járva-kelve veszi sorra a legfontosabb metafizikai kérdéseket, miközben télen-nyáron ugyanazt a ruhát hordja? (2) Ki ne tartaná legalább enyhén komikusnak azt a helyzetet, amiben odalépve a nagy gondolkodóhoz egy fontos probléma felvetésével, ő a válasz helyett hosszú időn keresztül egyhelyben némán állva a gondolatai világába merülve észre sem venné a kérdezőt? (3)
Szókratésszal kapcsolatban – a megszokott normától eltérő viselkedésén túl – egy másik nyugtalanítóbb kérdés is foglalkoztatta barátait, tanítványait és az ellenségeit egyaránt. Hogyan taníthat valaki hitelesen a szép(ség)ről, ha ő maga nem rendelkezik vele? Egy olyan korban, amikor a szépség kitüntetett jelentőséggel bírt, hiszen a szép test a közvetlen bizonyítékát jelentette a szép léleknek is, a filozófus külső adottságai nem feleltek meg kora mércéjének. Tudniillik, a legbölcsebb férfiút nemcsak, hogy nem tartották szép embernek a kortársai, hanem egyenesen úgy is fogalmazhatnánk, hogy csúfnak gondolták, és gyakran figurázták ki testi adottságai miatt.
Szókratész, a csúf – azonban okosabb, mint csúf
Platón, tanítványainak egyike, akinek a tollából ismerjük meg leginkább mestere gondolatait, az egyik dialógusában úgy írja le Szókratész arcát, mint ami „nem szép (… a) pisze orrával és dülledt szemével.” (4) Ne tévesszen meg senkit Platón visszafogottnak tűnő megfogalmazása! A görögöknél a pisze orr és a dülledt szem a szatírok tipikus jellemvonásai közé tartoztak: a Dionüszosz kíséretéhez tartozó groteszk félistenségek klasszikus attribútumai közé, akiket legtöbbször erős testalkatú, lapos orrú, göndör hajú, rendezetlen szakállú férfiakként ábrázoltak. Ezeket a külső jegyeket erősíti meg Xenophón egyik írása is, aki Kritobulosz száján keresztül csúfabbnak nevezi meg Szókratészt, mint a szatírjátékok Szilénoszát, akiről tudvalevő volt, hogy turcsi orrú, pocakos, kopaszodó alakként jelenítették meg a színpadon. (5)
Szókratész, a csúf. Szókratész szobor, Kr.e. 2. sz., The British Museum, London
Szókratész bizonyít
Kritobulosz hasonlatát a filozófus testi jegyeivel kapcsolatban egy szópárbaj követi, amiben Szókratész a tőle megszokott elegáns, dialektikus módszert követi. Először is – a híresen szemrevaló – Kritobulosszal beismerteti, hogy a szépség a célszerűségben mutatkozik meg leginkább, vagyis azok a dolgok tudnak igazán szépek lenni, amelyek egyben jól is használhatók. Ezek után pedig bebizonyítja számára, hogy az ő kidülledt szeme jobban lát oldalra is, és a pisze orra segítségével ő sokkal jobban képes a minden irányból érkező szagok hatékonyabb befogadására, mint a beszélgetőtársa ugyanazon érzékszervei. (6)
A dialógus végére kiderül, hogy a szatírhoz hasonlító Szókratész pisze orrával, és dülledt, kiülő szemével szebbnek bizonyul az őt leiskolázni akaró társánál. A sértés és gúnyolódás így vált a dialógus végére dicséretté, s végül mégiscsak bebizonyosodott a sokak által ma is kérdőre vont állítás igazsága, miszerint: attól, mert valaki okos, még lehet szép is. (7)