Néma szobrok és beszélő szobrok vannak a fókuszban a Retorikaiskola új sorozatának első darabjában. A Retorikai Newseumban képzőművészeti tárgyak kapcsán elmélkedünk híres rétorokról, az ő ábrázolásukról a képzőművészetben, esetleg arról, hogy egy ilyen “néma”, képekkel dolgozó művészet hogyan tud mégis mondani valamit a nyilvános beszédről. A beszélő szobrok kapcsán a mellszobrok beszédességéről Dömény Gábor retorikatréner írt számunkra, bővítve a képzőművészeti ismereteinket.

Nonverbális 70%. Verbális 30%. Körülbelül ilyen arányban oszlik el az emberi kommunikációnk a hang nélküli, illetve a hangzó beszéd között. Amikor a kemény kőből, a hűvös márványból készült alakokra nézünk, joggal gondolhatjuk, hogy esetükben ez az arány 100% és 0%. Mi tagadás, nem egy „hangos” művészeti ág a szobrászat. Vajon akkor miért érezhetjük mégis azt, hogy egyes alkotások szinte megszólítanak minket, sőt, csaknem utánunk kiáltanak a folyosó végéről is a múzeumban? Ezzel szemben más szobrok pedig, ha naphosszat időznénk is előttük, akkor sem ejtenének felénk egy mukkot se.

Beszélő szobrok

„Fejezd ki magadat nonverbálisan, mintha egy szobor lennél!” Képzéseinken gyakran alkalmazzuk ezt a kommunikációs gyakorlatot. Nem véletlen, hogy a feladatba a szobrászatot emeljük be, ugyanis a képzőművészet ezen ága kiválóan alkalmas arra, hogy rajta keresztül megragadjuk a hang nélküli kommunikációinkat – például a gesztusainkat vagy a testtartásunkat meghatározó érzéseinket. Felszabadultságról, feszültségről, bánatról, örömről és még rengeteg egyéb érzésről árulkodhat ugyanis a nonverbális kommunikációink egy egyszerű szobros gyakorlat folyamán is. Azonban, bármennyire logikus is lenne azt gondolnunk, hogy ez a jelenség az alakokat ábrázoló szobrok esetében sincs másképp, nem mindegyik szobor „teheti azt meg”, hogy gesztusaival elárulja saját érzéseit nekünk. Vannak szobrok, amelyek szinte minden kapcsolatot megszakítanak velünk és jobbára kifejezéstelen arccal elnéznek felettünk.

Így tesz Bernini barokk szobrászmester Francesco I d’Este-ről készült szobra is. Modena egykori hercege e szoboralkotáson peckesen kihúzza magát, arcán érzelem nem látszódik, szemkontaktust kerülő tekintetét egy retorikai visszacsatolás során finoman szólva is hűvösnek detektálhatnánk. Az egész szobor „néma”, de nem abban az értelemben az, hogy élettelen, szobor mivolta miatt képtelen megszólalni: ez a figura, ha tehetné, akkor sem lépne velünk kapcsolatba. Kommunikációja mellőz mindenfajta érzelmet, mondhatni: élettelen.

Bernini egy másik alkotása, Scipione Borghese bíboros mellszobra ezzel szemben hiába ugyanúgy élettelen, néma szobor, mint Francesco társa, szinte megszólal, ránk köszön, kérdez tőlünk. Fejtartása kezdeményező szándékú, mimikája érdeklődő, szemei szinte megszólalnak. Arca nyitottságot sugároz, és az a benyomásunk vele kapcsolatban, hogy minden gesztusával keresi velünk a kapcsolatot. Érdemes megnézni több oldalról a büsztöt: mintha minden szögből megtalálná velünk a kontaktust. Nemhogy néma e szobor… eleven, élő nonverbális kommunikációja révén az az érzésünk támadhat, hogy valóban utánunk fog szólni, ha tovább állunk is mellőle.

Kulturális hagyomány

Több ezeréves kulturális hagyomány az, amely ekkora különbséget tesz két szobor közé, amely ráadásul ugyanazon korban, ugyanattól a mestertől származik. Persze a művész szabadon megválogathatja a módot, ahogy kifejezi magát az alkotásokkal kapcsolatban, de ebben az esetben nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy milyen szerepet töltenek be az említett történelmi személyek a kor társadalmában. Az egyik egy herceg, és ahogy az egyiptomi fáraókon át a középkori királyokig a vezetőket nem annyira emberként, sokkal inkább istenségként, vagy idealizáltan, megközelíthetetlen személyként ábrázolták a különböző korok alkotói: úgy Francescót is a tömeg felett elnéző, azon uralkodó, egyéni vonásokat mellőző figuraként ábrázolja Bernini. A másik alkotás, Borghese mellszobra pedig egy bíborost jelenít meg, aki, bár tekintélyes titulussal rendelkezik, mégis az emberek között tölti a mindennapjait, köztük tevékenykedik.

A barokk művészet egyik legjellemzőbb vonása, hogy meg akarja állítani, meg akarja hökkenti valami váratlannal a szemlélődőt. A festményekről „kizuhanó” emberek (pl.: Caravaggio: Szent Pál megtérése), a hatalmas, illuzionisztikus mennyezetfreskók (pl.: Andrea Pozzo: A jezsuiták hittérítő tevékenységének allegóriája), vagy a nagyszabású és trükkös tér, illetve városrendezések (pl.: Bernini: Szent Péter tér) a művészet nyelvén igyekezték újra megszólítani a reformáció hatátásra a katolikus egyháztól elforduló híveket.

E kívánalmaknak tulajdonképpen megfelel Bernini mindkét szoboralkotása, de e két büszt retorikai értelemben mégis teljesen eltérő módon állítja meg a befogadót. Francesco herceg, bár távolságtartóan néma, ruhája úgy lebeg, mintha turbinák fújnák azokat: ez a kor szemének látványos hatást kelthetett. Borghese bíboros ezzel szemben a puszta mimikájával, a kapcsolatteremtő gesztusaival hat, és hökkenti meg a szemlélőjét, feszegetve a szobrászat némasággal járó határait. Ugye, nem is rossz egy szobortól, ami elvileg nem tud megszólalni. Vagy mégis?