A szónokképzés titkos napló IV., utolsó része következik. A napló első részében arról olvashattunk, hogy mi történik a szónokképzés elején, és milyen kihívások várnak a rétorjelöltekre. A második részben és a mostani, a titkos napló III. részében már másfajta kihívások vártak a szónokjelöltekre, és végül most, a titkos napló IV. részében az utolsó etapról és a képzést lezáró gáláról lesz szó.

Kedves naplóm!

Mindig újra és újra bebizonyosodik, hogy ez a mini közösség megtartó erővel bír. Kihívások elé állította az egyik tagunkat, és valószínűleg sokkal hosszabban beszéltünk erről a kihívásról, ami az etapzáróhoz kapcsolódott, mint eredetileg terveztük. De csak ez volt az előrefelé vezető út. Az elméleti tudást – nagylányok vagyunk – magunk is meg tudjuk ismerni egyedül, de a támogatás csak csoportban működik. Mi, csoporttagok is értő figyelemmel voltunk jelen, úgy támogattuk őt, hiszen csak úgy lehet jelen lenni a tudásátadásnál, ha nem kattognak a fejünkben más dolgok. Az alkalom végére mindannyian nagy sóhajjal búcsúztunk a zárókörben: a belső feszültséget, amely transzparens módon megjelent, közösen feloldottuk, és ez legalább olyan nagy élmény volt szerintem mindannyiunknak, mint maguk a gyakorlatok és a közösen összeszedett, reflektált tudásanyag mondjuk a testbeszédről. 

Kedves szónokképzés napló!

Ma a segítő helyzetek retorikájáról tanultunk. Jó volt szembesülni azzal, hogy valóban nap mint nap szükségünk van arra, hogy figyelmesen és értőn hallgassuk a másikat, még ha csak egy bejelentkező körről van szó. Ez a mi kis közösségünk, ahogy most is tapasztaltam, egy olyan biztonságos közeg, ahol merek teljes mértékben önmagam lenni, támogatni a másikat minden idegszálammal – és elfogadni, hogyha engem támogatnak. Ma éppen erre volt szükségem, egy nehéz nap után, és még virtuálisan is átjött az egymáshoz kapcsolódás ereje. Az a jó ebben a képzésben, hogy sosem a száraz elmélettel kezdünk, hanem előbb a gyakorlatban is megtapsztaljuk, miről van szó: például hogy hogyan hallgassunk, mivel tudjuk valóban támogatni a másikat. És ezek után a reflexióban – amely egyenrangúan fontos része az alkalmaknak – magunk szűrjük le, hogy mi az, amiben tudunk fejlődni. Vagyis saját magunknak állítjuk fel a mércét. És ez olyan szép! Meghozza a kedvem a további fejlődéshez. Ezúttal belső motivációból. 

Kedves naplóm!

Mindig újra és újra rájövök, hogy mennyire sokat ad ez a közösség, és hogy mennyivel több van mindenkiben azoknál a szavaknál, amelyeket kimond. Ebben a bizalmi légkörben még azt is vállalni tudjuk, amit egyébként nem hozunk a felszínre. Most már gőzerővel készülünk a gálabeszédre. Bár mintha pont a végén kezdenénk egy kicsit szétesni, de reménykedem benne, hogy ez az a fajta szétesés, ami a teljes integrációt megelőzi. Az vigasztal, hogy ha a főpróba rosszul sikerül, az nagy eséllyel az előadás sikerének előjele lehet. Ha megfelelően felkészülünk, persze!

Kedves naplóm!

Megvolt a főpróba, és még kétszer ugyanúgy senki sem mondta el a beszédét. A magamén is azt érzem, hogy még annyi mindennek kellene benne változnia… tökéletes persze nem lesz, ezt már régen feladtuk. De tudom, hogy hova akarok eljutni, és néha nehéz elfogadni, hogy még nem vagyok annyira gyakorlott, hogy egyszerre tudjak figyelni a tartásomra, hangerőmre, az artikulációmra, a testbeszédemre, s mindeközben még arra is, amit mondok… Ma a ruhákat is megbeszéltük, ez mondjuk jó egy ilyen női csoportban. De a legjobb mégis az volt, hogy lekerekítettük, lezártuk a kurzust is. Az igazi lezárás persze a gála lesz, de a szokásos reflexiós kör most hosszabb volt, hiszen hosszabb időtávot: öt hónapot kellett áttekinteni. Jó volt minden idegszálunkkal jelen lenni egymás mondanivalójában. Jó volt együtt a jelenben lenni, a közös fejlődés végén, még a megmérettetés előtt. 

Kedves Szónokképzés napló!

Hát megtörtént, lezajlott a gála. Micsoda este volt! Úgy izgultunk, hogy az ujjainkat tördeltük minden egyes megérkező vendég előtt, és már nem tudtuk, melyik lábunkra álljunk. De biztonságot adott, hogy eljöttek a barátaink, rokonaink, és a Retorikaiskola trénerei közül is többen eljöttek, hogy meghallgassanak minket. Aztán eljött a pillanat, amikor dobogó szívünk ellenére ki kellett állnunk és megszólaltunk. Ilyenkor derül ki igazán, hogy annyit tudunk fejlődni, amennyi energiát beleteszünk. Persze az élet zajlik, és mindig máshogy alakul, mint ahogy tervezzük. Mégis, mind a négyen nagyon sokat beleraktunk, és sokat is nyertünk belőle: tapasztalatokat, tudást, és önmagunk mélyebb ismeretét. És a büszkeséget is, hogy kiálltunk, és – úgy, ahogyan ott és akkor jelen voltunk – előadtuk a mondanivalónkat. 

Mindez az öt hónap örök életre szóló emlék marad: annak a lenyomata, hogy többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. És hogy van lehetőség, tér és közösség fejlődni, és vannak mesterek, akiktől tanulhatunk. Az elmúlt szűk fél év műhelymunkája utat és példát mutatott arra, hogy semmi sem lehetetlen, amit eltervezünk. 

Köszönöm, Retorikaiskola! 

Volt mondanivalóm – és Ti valóban segítettetek azt világra segíteni.