A titkos napló folytatódik: a szónokképzésbe ezúttal is belülről pillanthatunk be. A titkos napló első részében arról olvashattunk, hogy mi történik a szónokképzés elején, és milyen kihívások várnak a rétorjelöltekre. A második részében már másfajta kihívások várnak a szónokjelöltekre, amelyeket megugorni bátorságba telik, de mind a színpadra állásban, mind az önismeretben gyarapodtak a szónokjelöltek.

Kedves Naplóm!

Annyira pörögnek a dolgok, hogy el is hanyagoltalak egy kicsit. Már a harmadik etapnál járunk, és ezúttal a prezentáció technikáját tanuljuk. Van mit tanulni! Én nagyon régen csináltam bármilyen prezentációt, és úgy voltam vele, hogy nincs is hozzá különösebb affinitásom. Többen a kurzustagok közül nálam gyakorlottabbak, de azt kell mondjam, valamennyiünknek kihívás. 

Első és második generációs prezentációkról van szó. Rettenetesen leegyszerűsítve arról van szó, hogy mitől hatástalan és fárasztó, valamint hogy hogyan lesz hatékony és izgalmas a prezentáció. Érzem magamban a bugit, hogy teljesítsem a kihívást, és hogy csináljak valami nagyon ütőset — nem mintha nem lenne sok munka, de hajt az élmény, hogy jól csináljam, és hogy fejlődni tudjak. Ráadásul szintet lépünk, először feleannyi idő alatt mondjuk el ugyanazt, majd később ugyanazzal a diasorral a “rendes” 8 perc alatt. Na meglátjuk, megyek is végiggondolni, hogyan szeretném elkápráztatni a többieket. A sok gyakorlásnak köszönhetően megnőtt az önbizalmam is. 

Menet közben volt egy beszédállapot-felmérés is. Tudtam, hogy nem tökéletes és még nem elég tudatos, ahogy beszélek, de egyre jobban érzem, hogy oda kell rá figyelnem, ahhoz, hogy a célomat elérjem: vagyis hogy átütő előadást tudjak tartani. Ehhez kaptam technikákat és gyakorlatokat, szóval van házi feladat bőven. De ez — ellentétben az iskolaival — motivál, hogy megcsináljam, mert én leszek több általa. 

Kedves naplóm!

Régen nem nevettem már ennyit. Olyan módon kellett megint dolgoznunk a versünkkel, ami teljesen meglepett, és újra diáknak éreztem magam, aki nem tudja abbahagyni a vihogást. Valahogy persze úrrá kell lenni rajta, és már megint sokat mond számomra magamról, ahogyan kezelem a váratlan helyzeteket. Közben folyamatosan jár az agyam, hogy hogyan csináljam meg a következő etapzárót: az igényeim nagyra törnek, de nem vagyok még elég gyakorlott — de hát itt az idő gyakorolni. 

Kedves Naplóm!

Hihetetlen, de tényleg van eredménye a gyakorlásnak. A biztonságos közegben, ahol ki merünk állni egymás elé, úgy, ahogy vagyunk, sokkal kevésbé izgulunk, és látványosan magabiztosabbak vagyunk. Időről időre persze felbukkan valami a felszínre a nyilvános beszéd vagy a számunkra fontos téma kapcsán, valami, ami akadályoz — de legalább már tudjuk. És támogatjuk egymást, ami nagy szó. 

Kedves Naplóm!

Még egy személyes találkozás volt. Azért nagyon sokat ad ez a fajta jelenlét. Ráadásul etapzáró, vagyis előadást tartottunk – és emeltük a tétet: ezúttal a beszéd mellett prezentációval is készültünk. Mindannyian izgultunk, s bár az izgulást talán sosem fogjuk levetkőzni, azonban azt, hogy ez hatással legyen az előadásunkra, talán igen. Igazi műhelymunka folyik itt hétről hétre: készülünk, nekiveselkedünk, és akármi is az eredmény, reflektálunk egymásra.

Ancsa hihetetlen érzékkel kérdez bele a leglényegesebb dolgokba. Nagy önismereti munka zajlik itt a színfalak mögött, ki-ki hazavisz egy-egy kérdést, amin aztán elmélkedhet. De ez nem a passzív fajta elmélkedés, hanem a becsülettel elvégzett munka érlelődése a hétköznapjainkon keresztül is. Akár a magasban vagyunk épp, akár egy kicsit nehezebben érint meg valami, azt mind érdemes hazavinni, megforgatni, és ránézni: miért? 

És a válaszokból, amik születnek, olyan erő fakad, amely — kis túlzással — hegyeket képes megmozgatni.