Gyászbeszéd közeli hozzátartozó ravatalánál

Csak az tudja rétorként, hogy mit jelent a gyászbeszéd műfaja, aki kipróbálta magát ebben a valóban embertpróbáló beszédhelyzetben. Különösen nehéz kihívás ez akkor, ha egy közeli rokonunk ravatalánál kell a gyászolók nevében búcsúznunk. A most következő írásban a saját Nagyapám temetésén mondott gyászbeszéden keresztül szeretnék a műfajnak erről a talán legnehezebb retorikai alesetéről beszélni. A beszéd 12 évvel ez előtt hangzott el, amikor még csak tanultam és gyakoroltam a retorikát, de nem tanítottam azt hivatásszerűen. Volt már, hogy a kurzusainkon, amikor a gyászbeszéd műfaját tanítottam, felhasználtam, de talán mostanra már elég idő telt el a publikáláshoz és az értékeléshez is, ha ezzel másoknak segíteni lehet.

Gyászbeszéd közeli hozzátartozó ravatalánál

A gyászbeszéd az érzelmi kitettség és megismételhetetlensége miatt mester szintű retorikai kihívás. Különösen igaz ez arra az alesetre, amikor egy, a rétorhoz különösen közel álló rokon vagy barát temetésén hangzik el. A meghittség és az érzelmi bevonódottság az átlagos beszédhelyzetek sokszorosa, emiatt a szónok kitettsége is rendkívül nagy. Az alábbi beszédet, 12 év után is emlékszem, hogy addig tudtam a hangom elcsuklása nélkül mondani, amíg nem értem el hátulról a harmadik bekezdésig. Most is felmerült, hogy más írjon erről a beszédről, azért teszem mégis én, mert abban bízom, hogy éppen ez adhatja meg a hitelét a kritikának és a műfaji ismertetésnek is. Ezzel együtt, az első rögzítendő pont az ilyen gyászbeszédre való felkészüléskor a vállalkozás felmérése: alkalmas vagyok-e arra, hogy ennek a szeretett embernek a gyászbeszédét elmondjam? Senkinek sem róható fel, mégha gyakorlott szónok is, ha ezt nem vállalja. Ugyanakkor a gyászmunka katarktikus állomása lehet, ha sikerül megcsinálni. De a búcsúztató lelkiállapota és a búcsúztatotthoz fűződő viszonya kell, hogy meghatározza a vállalást.

Talán az egyetlen olyan beszédműfaj a gyászbeszédnek ez az esete, amikor kifejezetten javasolható a teljes szöveg szó szerinti megírása, kellően szellős megformázása, kinyomtatása, egy sötét mappába fűzése, majd végül az értő felolvasása. Minél megrázóbb a veszteség, annál inkább érdemes felolvasásban gondolkodni a fejből elmondott beszéd helyett. A hatás a szónok hitelességéből fakad és nem a memotechnikájából. A szöveget ezzel együtt nagyon alaposan ki kell gyakorolni, lehetőleg úgy, hogy fejből menjen, minden sornak a hangsúlyozása pontos legyen. Érdemes arra is ügyelni, hogy a gyászbeszéd szövege nyelvileg ne írott, hanem szóbeliséget imitáló legyen (pl. a többszörösen alárendelt tagmondatokat érdemes kerülni). A szabadon mondott beszédnél nehéz a szemkontaktust jó helyre irányítani, hiszen a ravatal és a gyászolók látványa egyaránt megrendítheti a búcsúztató szónokot. Ennél a konkrét beszédnél az 1–5. bekezdések vége úgy van kialakítva, hogy egy-egy aforizmatikus tő/egyszerűmondat adjon ritmikus lezárást a bekezdés végén. Ekkor néztem fel a ravatalra, illetve a záró bekezdés főhajtást verbalizáló mondatrészénél és az utolsó, háromba tagolt mondatnál. A gyászolókat hallottam, de egy pillanattól eltekintve, nem láttam, emlékeim szerint.

Stilisztikai szempontból, mint mindig, most is igaz, hogy nem lehet minden helyzetre alkalmazható, aranyszabályt mondani. Az esetek többségében ideális, ha az egyszerű és az emelkedett stílusnemek elegyéből alakul ki a gyászbeszéd. Szabad, még itt is, humorral élni. Akik ismerték Nagyapámat, pontosan tudták, hogy az első bekezdésben szereplő történetek mennyiben valóságosak és mennyiben tartoznak hozzá ahhoz a játékossághoz, ami őt idős korában is szerethetővé tette. A gyász feszültségét a szónoknak lehet és kell is oldania, mert a közösség és különösen a közel állók érzelmi vezetése van rábízva. Ezt a feladatot méltósággal, mégis a fájdalmon át a vigasz felé vezető útra irányíthatja egy jól sikerült gyászbeszéd, ami akár a mosoly kockázatát is vállalhatja, de ezt nagyon alaposan fel kell mérni, például úgy, hogy a közeli hozzátartozók egyikével megismertetjük a tervet és kikérjük a véleményét. Ha a hozzátartozó vacillál, inkább el kell vetni ezt az árnyalatot, mintsem ragaszkodni hozzá.

A kidolgozás stilisztikai hibái közül ma már látszik számomra, hogy a 3. bekezdés végén a “Te, Ti még tudjátok” kezdetű résznél egyrészt kérdéses, hogy szükséges volt-e a többesszám második személyű alany behozatala, bár a gyászolók, köztük a Nagymamám számára ez fontos gesztus lehetett. De a megtartás esetén is meg kellett volna cserélni így: “Ti még tudjátok, Te még tudod.” Ezzel a kupolaszerű építkezéssel könnyebb lett volna úgy behívni a gyászoló közösséget, hogy a fókusz intenzívebben a búcsúztatotton maradjon. Az egyesszám második személyű megszólítás és az elhunyttal jelenidőben folytatott dialógus nagyon erős, ugyanakkor érzelmileg kockázatos döntés. A szónok saját meghatódottsága mellett azt kell előzetesen mérlegelni, hogy elég meghitt-e a viszony ahhoz, hogy ez hiteles legyen. Nálam a válaszok egyértelműen megerősítőek voltak a beszédre készülésemkor, ezért működött, sőt, talán csak így működött. A jelenidő kifejezheti azt a reményt vagy hitet, hogy a kapcsolat nem szakadt meg a halállal, ami egy olyan keresztény kontextusban, mint az én beszélői pozícióm volt 2008-ban, összhangba kerülhetett a temetési szertartás és a beszéd egyéb vallásos referenciáival (pl. nyitó idézet Máté evangéliumából, záró mondat) is.

Közhelyesnek hat az 5. bekezdés utolsó előtti mondataként ez: “Mint ahogy köszönet azért is, hogy a hat évtizednél is tovább tartó házasságotok olyan tanúságot adott és ad a jövő minden nemzedékének egy bátortalanná és hűtlenné váló világban, ami ritka és szerfelett nagy kincs.” Egyrészt valóban lehetett volna hétköznapibban fogalmazni, mert úgyis ült volna a gondolat. Másrészt műfaji sajátosság, hogy a közhelyeket sokkal inkább tolerálja egy gyászoló közösség, mint egy semleges befogadó. Sőt, kis mértékben talán még várjuk is az idézeteken vagy frázisokon keresztül az emberiség közös tudásának a támogató jelenlétét. Így sem ajánlott közhelyekkel élni a szöveg 10%-nál nagyobb mértékben.

Minden gyászbeszéd képviselet. Azok nevében szólunk, akik gyászolnak, ezért integratívnak kell lennie a szavainknak, nem pedig megosztóaknak. A konfliktusokat nem itt kell rendezni, az örökséget csak pozitív értelemben, szimbolikusan érdemes szóba hozni és a kondolálók névsora mentén végig kell gondolni: mindenki alá tudná-e írni a beszédünket. A közösségteremtés ugyanis vigaszt tud adni, de ehhez arra van szükség, hogy a hátramaradt feszültségek helyett arra irányítsa a szónok a figyelmet, ami összekötheti a búcsúzó embereket. Tanulságos éppen ebből a szempontból az én gyászbeszédem is. Az 56′-ról szóló harmadik bekezdés az egyik gyászólóban, aki ellenforradalomként értékelte az októberi eseményeket, számomra is meglepően mély ellenérzéseket váltott ki. Számára nem az volt a lényeges, hogy Nagyapám ezt hogyan élte meg, hanem a saját viszonya a történelmi eseményhez. Ezért bár ő is megköszönte a beszédet, de rám is pirított, hogy azt a részt ki kellett volna hagynom. Nem gondolom, hogy éppen ezt a kihagyást ebben a formában meg kellett volna lépnem, de ma már máshogy fogalmaznék éppen a közösségteremtés célja miatt.

Emlékezetes gesztusa lehet egy gyászbeszéd felépítésekor, ha sikerül egy olyan allegóriát vagy más szóképet találni, ami az elhunyt életével képez párhuzamot. Lehet ez egy természeti kép, ha az elhunyt a természethez kapcsolódott vagy mechanikus hasonlat, ha a foglalkozása inkább ahhoz a világhoz köti. A gyászbeszéd befogadói ekkor a képzelőerejüket és az emlékezőképességüket egyszerre használják, ami észrevétlenül emeli el a gyász fájdalmától a belső világukat, ezzel is könnyítve ezen az érzelmileg terhes helyzeten. Az allegória az én esetemben Nagyapám asztalos foglalkozásának és a keresztény identitásunk összekapcsolásán nyugodott. Önmagában az, hogy a közös foglalkozás miatt Jézus Krisztushoz hasonlítom a Nagyapámat, éppen egy vallásos közösségen belül blaszfém túlzásként is értékelhető, ezért volt lényeges, hogy a mesterré válás, majd újra kezdett inasévek képével próbáltam élét venni a túlzó analógiának. Ennél is merészebb volt a Hegyi beszédből vett boldogságmondás parafrázisa a 7. bekezdés végén. Jelenidőben, E/1-ben megfogalmazva, mintegy üdvözültként beszéltetni a Nagyapámat, a legnagyobb jóindulattal is megelőlegezett remény. A gyászbeszéd műfajában, hasonlóan a közhelyekhez, a túlzások elhelyezése is sokkal elfogadottabb, mint más műfajokban, ezzel együtt kardinális a jelentősége, hogy kinek a javára történik ez. Ha az elhunyt javára, úgy, hogy közben a közösség jóllétét/reményét is tudja növelni, akkor elfogadható lehet, de erről is érdemes a többi hozzátartozóval egyeztetni. Álljon itt, minden hibájával együtt, ez a gyászbeszéd, amit szeretett Nagyapámnak ajánlok újból. Mert nagyon jó ember (volt).

*

Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent!

1. Egyszer, nem is olyan régen, egészen pontosan 82 évvel ezelőtt, legkisebb testvérként, utoljára a családban megszülettél. Erdélyben, Magyarrégennek egy kicsiny házában. Itt, nem messze a ródli-dombtól kezdődött meg földi életed szüleid, testvéreid és az egyre gyarapodó számú barátok között 1925 telén. Hányszor hallottuk, hányszor vártuk, hogy elmeséld, miként viselted az iskola „viszontagságait”, hogyan igyekeztél minden erődet megfeszítve könnyíteni néhanapján a diákok, rád is szigorúan kimért, nehéz sorsán… Miként bújtál a biliárdasztal alá a számonkérés helyett, hogyan tréfálkoztál barátaiddal a nehéz latin memoriterek erdejében, és mennyire fagyoskodtál a csíki cserkésztábor hajnali óráiban. Szép és gazdag kezdet volt ez.

2. Ez a kezdet talán még nem is sejttette környezeteddel, de valószínűleg még Veled sem, hogy mi válik ebből a székely gyerekből. Jött a háború és Te fiatalon felnőttségre kényszerül­tél, hogy túlélhesd, a túlélhetőt. Ott lengett közted és a melletted állók között az állandó veszély, a szűnni nem akaró fenyegetés. Mesélted sokszor, milyen volt étlen-szomjan mene­telni az életért, úgy hogy már-már járás közben is aludni tudtatok. Hogy segítettetek magato­kon, bízva abban, hogy Isten is megsegít. Magyarországon vagy Drezda környékén, szinte mindegy volt, a lényeg, túlélni, hazatalálni. Túlélted és közben olyan emberré váltál, aki már értette, érezte, hogy milyen felelősség a másik embernek, akit közvetlenül mellette lőttek halálra, és milyen felelősség saját magának figyelni az életre. Felelős emberré értél.

3. Az, hogy mi mindent hordoztál magadban ezekből az évekből, igazán csak Te tudod, mi legfeljebb sejtjük. Az, hogy 56’-ban ki volt az a tüntető nép, aki kiállt valamiért, amit Hazának, magyarságnak, emberségnek hívnak, a meggyőződéséért és az elveiért, én és az én korosztályom már csak könyvekből tanuljuk. Te, Ti még tudjátok. Sőt, csak Ti tudjátok igazán. Tisztelet érte!

4. Asztalosnak tanultál, mestervizsgát tettél. Mesterré lettél, aki képes megbecsülni anyagát, a fát. Azt a fát, ami az életnek, az összetartásnak, a családnak a szimbóluma. Úgy simult kezeid között a fa, ahogy mások a papírt hajtogatják, vágják, színezik, alakítják. Olyan mesterséget választottál, ami elengedhetetlenül beleivódik mindnyájunk hétköznapjaiba. Kezed nyomát, arcod verítékét viselik magukon asztalaink, székeink, ajtóink, parkettáink és polcaink. Egyszer azt mondtad az unokádnak: „Idefigyelj, Márton! Úgy készíts el bármilyen munkát, hogy neked, a Mesternek, abban ne legyen kivetnivalód! Ha neked megfelel, hidd el, hogy a megrendelőnek sem lesz kifogása!” És valóban, senkinek sem volt kivetnivalója, sem kifogása, mert jó munkát végeztél.

5. Ha valakinek olyan fontosak a gyökerei, a családja, mint Neked, nem csoda, ha fiatal fejjel családot alapít, ahogyan Te is tetted annak idején. Máriaremetei házasságotok gyümöl­cse immár a Te saját családod lett. Gyermekeid és unokád, akiket elindítottál az úton. És nem­csak elindítottál, hanem kísértél is minket, amíg csak szükséges volt, segítettél, ha kellett, mindig. Köszönet érte! Mint ahogy köszönet azért is, hogy a hat évtizednél is tovább tartó házasságotok olyan tanúságot adott és ad a jövő minden nemzedékének egy bátortalanná és hűtlenné váló világban, ami ritka és szerfelett nagy kincs. Olyan nagy dolog az, hogy van, aki vigyáz az ilyen kincsre!

6. Amikor elkezdődött az a hosszú szenvedés, ami életed végén várt Rád, erősen meg­próbáltattál. Szenvedésedben egy olyan ösvényen jártál, melyet egy másik Asztalos, igaz nem itt, hanem Jeruzsálemben, előtted majd’ kétezer évvel kitaposott. Te pedig stációról stációra követted őt, mintha újra inas lennél egy Nálad nagyobb Mester keze alatt. Türelmes voltál és optimista. Szelíd és végig mosolyogni tudó ember. Megpróbáltatásaid nemcsak számodra, ha­nem a körülötted lévők számára is sokatmondó, sokat tanító volt, mint annak idején Jeruzsá­lemben, annak a másik Asztalosnak a szenvedése is.

7. És igen, nem tagadhatjuk, nem is akarjuk tagadni, hogy hiány és fájdalom, mélységes fájdalom van most mindannyiunk szívében, akik itt állunk. Ezen a hiányon és fájdalmon azon­ban átragyog az a remény és az a hit, amit innen és most üzensz nekünk, a Téged gyászolók­nak: „Boldog vagyok, mert a tisztaszívűek valóban meglátják Istent!”

8. Ez a mi vigasztalásunk és nem is kevés! Hisszük, hogy odaát találkozunk, ahol azzal az Istennel ölelkezve vársz minket, akinek hálásak vagyunk Teérted. Addig pedig, amíg újralátjuk egymást, nem tehetünk mást, mint meghajolunk szép földi életed előtt: így! Imádkozunk Érted, imádkozz miértünk! Isten Veled… van… Nagyapám!

 

Siófok, 2008. január 25.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük