Mi legyen a kezemben miközben előadok? Lehetőleg semmi. A kezek ideális esetben egyedül a gesztikuláció és az elhangzottak illusztrálására szolgálnak, szükség esetén léptetik a diasorunkat. Újabb részlet a készülő tankönyvünkből.

Sokszor azonban a lámpaláz levezetésének legegyszerűbb módjaként tudattalanul (vagy önmaguknak tudatosan “megmagyarázva”) azt választják a kezdő előadók, sőt nem ritkán a komolyabb rutinnal rendelkező beszélők is, hogy ujjaikkal egy tetszőleges tárgyat babrálni kezdenek. Képzéseink résztvevői legkönnyebben ezen a visszatérő és indokolatlan mozgássoron keresztül tudják felismerni egy szónok szorongásának a jeleit. És valóban, jól látható jele ez annak, hogy valaki a komfortzónáján kívül állva beszél. Tipikusan ilyen tárgyak: a toll, a jegyzetpapír, egy pohár vagy vizes palack, a jegyzeteket összefogó kapocs, egy túlságosan nagy léptető, az öltözék egy eleme (pl. nőknél nyaklánc és fülbevaló, férfiaknál nyakkendő és a zakó egy gombja), a jegygyűrű vagy egy fel-le vett szemüveg. Minél feltűnőbb a látványa és még inkább a hangja egy ilyen babrálnivaló tárgynak, annál nagyobb mértékben vonja el a figyelmet az előadásról és irányítja azt kifejezetten az előadóban jelen lévő feszültségre. Amennyire tudattalan ez az előadói cselekvés, éppen annyira tudattalanul kelt figyelemzavart és emiatt feszültséget a hallgatóságban a lámpaláznak ez a nonverbális jele.

Példaként egy rutinos előadó, 2018-ban publikált előadását hozzhatjuk fel. Dr. De Haan Cambridge-ben doktorált és a videó publikálásakor Oxfordban dolgozott kutatóként. Egy tudományos előadást tart, ami tehát jól megszokott közeget és figyelembe véve az eddigi pályáját, biztos műfajismeretet feltételez. A kortárs idegtudományok, az antik filozófia és a középkori teológia egyedi metszetét kínálja a szakmailag igen magas szinten kidolgozott előadás. Retorikai szempontból azért tanulságos mindez, mert  egy Európa legjobb egyetemein dolgozó, fiatal és kompetens szakember tudományos előadása közben minden rutin ellenére is kiütközik a babrálás két típusa is. Az első tárgy egy toll, amit 1:10-nél vett kézbe az előadó, a második tárgy pedig egy palack víz, amit 9:04-nél tett ki a pulpitusra.

Az 1:10-nél először a jobb, majd a bal kézbe emelt toll akkor vált igazán zavaróvá, amikor az előadó először oldotta ki a toll hegyét (1:16). Mivel a mikrofon felerősíti a toll csattogását, ettől kezdve a hanghatás egészen addig zavarta a hallgatóság figyelmét, amíg egy igen szép, jobbkezes gesztikuláció érdekében a műanyag palack teljesen le nem foglalta a másik kezet (37:28). Ettől kezdve szűnt meg a toll csattogtatása. Ez az idő azonban több, mint 35 percet tett ki egy 45 perces előadásból és bármikor belehallgatunk az előadásnak ebbe a részébe, nem telik el úgy két perc, hogy legalább egyszer ne csattonna a toll.

A mozdulatsorból kitűnik, hogy az előadó valószínűleg balkezes, hiszen a tollat babráló mozdulat jellemzően az írásra használt kéz játékával zajlik. A toll és a palack felvétele valamint a toll nyomogatása bemutatja a kezek babráló mozdulatainak azt a két alapvető típusát, amit a szorongásra szoktunk adni: 1) a feszültség kidolgozása és 2) az önnyugtatás. Mind a két típus egyformán gyakori, sőt az igazán feszült helyzetek akár a kettő kombinációját is eredményezhetik, de elóadóként általában csak az egyik jellemző ránk.

1. A feszültség kidolgozását szolgáló túlmozgásos kézgesztusok, mint amilyen a toll csattogtatása vagy a térd ütemes mozgatása, az emberi test motoros képességeinek egyszerű, de aktív igénybevételével a feszültséget az előadói helyzetből kifelé irányítva hajtják végre. Szó szerint, kidolgozzák a feszültséget azt remélve, hogy a helyére nyugalom árad majd. Tudattalan és ezért koordinálhatatlan vállfaja ennek a tikkelés a mimikában és intellektualizált, ezért társadalmilag jobban elfogadott, távoli rokona lehet a felgyorsuló beszédtempó. A hallgatóság rendszerint a feszültségoldásnak ezt a módját, tudat alatt agresszív mozgásként érzékeli, ezért arra vagy agresszióval felel (pl. egyre dühösebben fészkelődik, mert zavarja a hanghatás, esetleg logikai hibát kezd el keresni az elhangzottakban, hogy az előadást követően ellentmondással álljon bosszút a szónokon) vagy pedig elkerüléssel (pl. a gondolatok kimentése az előadásból, időmérés a karórán, szemkontaktus megszüntetése).
2. A kezek önnyugató feszültségoldások iránya az előbbivel szemben inkább befelé mutat, a cél minden esetben az előadó saját biztonság érzetének helyreállítása. Lehet ez valaminek a megfogása (például a pulpitust ezért fogja meg a humoros megjegyzését követően, 0:40-nél az előadó, de később a palack kézben tartása is ezt a célt szolgálja), ami a biztonságot nyújtó, kapaszkodó reflex működtetése. De ennél is gyakoribb a tárgyak dörzsölő, simogató vagy akár ringató mogzása (pl. egy nyakláncon futó ékkő jobbra-balra húzása női előadóknál vagy a fülbevaló visszatérő megdörzsölése). Ennek lélektanilag az az ősi, a ringató mozgásban megtapasztalt, nyugtató erőbe vetett bizalmunk az oka, amit még csecsemőként éltünk át.  A hallgatóság a kezek ilyen típusú feszültségoldásában tudat alatt a bizonytalanságot érzékeli, ezért jobb esetben az empátiából fakadó, az előadóért való aggodalom, rosszabb esetben az elégedetlen türelmetlenség vonhatja el a figyelmet az előadásról.

Mielőtt elérkeznénk ahhoz, hogy mit kell és mit lehet tenni ezekkel a spontán érkező gesztusokkal, érdemes jelezni azt is, hogy a fenti, lámpalázból fakadó túlmozgások tárgyak nélkül is megvalósulhatnak. Az ujjak ugyanis képesek mindezt egymáson vagy a másik kéz ujjain is végrehajtani, a legtöbbször éppen ez ellen “védekezve” vesznek a kezdő előadók valamilyen tárgyat a kezükbe, hogy ne az őket is zavaró túlmozgás legyen az előtérben. Ezt a hol a simogatásra, hol a dörzsölésre, hol az egészen agresszív pattintgatásra vagy csettintésre hasonlító mozgást Retorikaiskolánkban összefoglalóan, a Katona József Színházban hosszú éveken át nagy sikerrel játszott Top Dogs című darab egyik jelenete nyomán – mogyorózásnak szoktuk nevezni. Ez a mozgás lehet kizárólag önnyugatató, de lehet feszültséget kidolgozó vagy a kettőt ötvöző jelenség is.

Mit kell tenni és mit lehet tenni a kezek babrálásával?

1. Tudatosítani kell, hogy szoktuk-e így levezetni a feszültséget vagy sem? Ehhez érdemes egy nyilvános szereplésünk felvételét visszanézni, a kezekre koncentrálva.
2. Ha élünk vele, akkor meg kell határozni, hogy jellemzően milyen tárgyak, melyik kézben, a túlmozgás melyik (feszültség kivezető vagy önnyugtató) típusát eredményezik.
3. Azért, hogy el tudjuk kerülni a jövőben ezeket a túlmozgásokat, minden felesleges tárgyat, beleértve akár a pulpitust is, amibe a kezünk belekapaszkodhat, mellőzni kell az előadói térből. Eddig tart az, amit meg kell tenni annak érdekében, hogy a lámpalázunk csillapodják. Ami ezután jön, az már inkább egyéni lehetőség és csak a kommunikációs trénerek feladatai közti kötelesség.
4. A korábbi babrálás helyét első lépésben vagy a “kezek némasága” vagy új gesztusok révén kell leszoktatni a babrálás helyén jelentkező mogyorózásról.

A negyedik lépés egyáltalán nem automatikus. Ezért ne ijedjünk meg, ha elsőre nem sikerül. Általában hosszú gyakorlás (minimum 20-30 beszéd) és állandó tudatosítás után tud egy beidegződött nonverbális szokás átalakulni. Ha ezt sikerrel végre tudjuk hajtani, akkor az igen jelentősen ki fog hatni a teljes nonverbalitásunkra és ez által az előadó kompetenciánk is bővülni fog.

Számos kommunikációs tréner azonban éppen azt téveszti el, hogy pusztán a gyakorlást kínálja fel az ügyfeleinek. A valóságban azonban minél komolyabban tapadt meg egy ilyen szorongáscsökkentő túlmozgás, annál kevésbé múlik a gyakorláson az, hogy a rétor kézgesztusai megváltoznak-e. A tapadás intenzitását legegyszerűbben úgy tudja mérni egy kommunikációs tréner, hogy a megszokott babrálás helyére lépő új jele a szorongásnak mennyire kontrollálható és milyen fokú érzelmi kiszolgáltatottságot okoz a rétorban. Ugyan a kezek túlmozgásának megnyugtató csillapítása alapozó szinten elvárható egy kommunikációs tréningtől, trénerként ez az egyik legösszetettebb folyamat, amihez mester szintű képzettség birtokában kell lenni.