Meryl Streep nemrég megtartotta 2017 első, retorikai szempontból igazán jelentős beszédét. A retorikai elemzésünk alapjául szolgáló eredeti szöveget ide kattintva lehet elérni, a beszéd egy lehetséges magyar fordítása pedig itt érhető el teljes terjedelmében Szőcs Lilla tollából. A felvétel pedig, amire hivatkozunk:
A közönség bevonása
Amit a régiek a “captatio benevolentiae” címmel illettek, a színésznő beszédének a kezdetekor két lépésben valósult meg. Elsőként saját meghatottságának vállalásával (elcsukló hang, könnyek és zaklatott légzés 0:01-0:15) vívja ki a hallgatóság jóindulatát. Ennél tudatosabb retorikai eszköz a beszéd szövegszerű megkezdésének két mozzanata:
1. A felkavarodottságot feltáró szavakkal indokolt gesztus: “Fel kell olvasnom [ti. a beszédet]” (0:15), amit a papírok felemelése kísér, ám a mondatkezdés után mégis elengedi az olvasás kényszerét, és fejből folytatja a mondandóját. Alighanem tudatosan felépített gesztus ez, amit kigyakorolt a szónok, ezzel együtt hatásos, mint minden olyan szónok-pillanat, ami azt sugallja, hogy a tervektől eltérően spontán fordul a szónok közönségéhez.
2. A második részmozzanat pedig a teremben lévő pályatársak név szerinti, olykor csak keresztnév szerinti említése, valamint származási helyük és körülményeik szóba hozása 0:55-től.
A tökéletes szóválasztás eszköze, avagy az elegáns konfrontáció Donald Trumppal
Ez egyúttal felütésül szolgál annak (példák általi, tehát induktív) bizonyítására, hogy az USA nemsokára beiktatott új elnökének a kampányával és ez által megválasztásával hogyan konfrontálódik a díjnyertes Meryl Streep. Utalásai egyértelműek, mégis megmaradnak a jó ízlés határain belül. Az idegenség és helybeliség kérdésének témája fokozatosan átvezet a teremben ülők kérdéseitől egy egész nemzet, sőt éppen az azon kívül állók miatt a világ más országainak a köréhez is. A koncentrikus körök tágítása például úgy megy végbe, hogy az utolsó felsorolt személy, Dev Patel, utoljára kerül említésre (1:53-tól). A fokozás kifinomult példája ez.
A Trump-kritika legmegrázóbb mozzanata kétséget kizáróan az a pillanat, amikor a rétor a fogyatékkal élő riporter kifigurázását veti a megválasztott elnök szemére. Ezt a valóság és Hollywood fiktív világa közötti ellentét hangsúlyozásával erősíti fel a szónok. Az incidens felidézhető a CNN következő híradásából:
Anélkül, hogy Meryl Streep az esetet túlzottan részletezné, idiómaválasztásával tökéletesen lefesti, az angol anyanyelvűek számára inkább csak tudat alatt, hogy Trump milyen gesztusáról van szó, amikor ezt mondja: “It sank its hooks in my heart”, miközben a jobb kezével a mozdulatot önkéntelenül is lemintázza. (2:50) Az idióma ugyanis egy olyan metaforára épül, amelyben a kampó alakja képileg éppen a Trump által kifigurázott riporter testi fogyatékosságának az alakját mintázza. Ez az, ami a szónok szívét megérinti. És ugyanennek a beszédegységnek a végén ismét szóba hozza a szívet, immár a megtörtség képét alkalmazva arra. A napnyugati kultúrában hagyományosan az érzelmek székhelyeként számon tartott szív kétszeres említése így, mintegy keretbe foglalja a színész empatikus felszólalását a kirekesztettek felé. Tökéletes retorikai kidolgozással van dolgunk, méltán járt érte a taps.
Az igazságtól a megszemélyesítő búcsúig
Ezek után a beszéd összefoglalása már tálcán kínált elemekkel dolgozik: kirekesztettség és otthonosság, hatalom és kiszolgáltatottság, színészvilág és valóság, mintha mind az igazság valamely szegmense köré rendeződne. Az igazság egyik garanciáját pedig éppen a sajtó tudja garantálni, ha felhívja a figyelmet egyrészt a valódi művészet értékére, másrészt vállalja az igazságtalanság leleplezését.
A szabad sajtó hivatásának nagyra értékelése egyszerre szolgál kiváló köszönetül a díjat Meryl Streepnek adományozó grémiumnak, és ezzel egyidejűleg mozgósítja a teremben lévő hallgatóság két egymáshoz hasonlított csoportját: a színészeket és a sajtó munkatársait. Egymást támogatva szükséges, hogy az igazság munkálói legyenek. A beszéd ünnepélyességét fokozza a sajtó szabadságának Amerika alkotmányába “helyezéséről” szóló igeválasztása is. Az enshrine kifejezés ünnepélyessége jól harmonizál az amerikaiak nemzeti identitásának alapjául szolgáló dokumentum említésével.
Azzal, hogy utolsó mondatául a világszerte ismert és a napokban gyászolt Carrie Fisher egy személyesen a szónokhoz intézett mondatát választotta, a búcsú méltó gesztusa mellett, színpadra szólított egy sokak által tisztelt személyt. Leia hercegnő szavaival egy legendát idézett meg a reflektorfénybe állított díjazott, akinek a mondata mögé állva a tisztelgésen túl, a saját karrierbeli megdicsőülése helyett szeretett kollégáját emelte ki. Így ez a búcsú a díjazott szerénységén keresztül válhatott igazán méltóvá.
Ha Ön is szeretne ehhez hasonlóan retorikai elemzést kapni a saját kommunikációjáról, kínálatunkon belül kattintson ide.