Béri László Renátó OCD lelkigyakorlatos retorikája

A Budai Ciszterci Szent Imre Plébánia 2016-os Nagyböjti Estéinek második alkalmán tartott beszéd itt nézhető meg:

A fiatal kármelita szerzetes figyelemreméltó retorikai teljesítménye az elmúlt években fokozatosan érlelődött meg. A népszerű lelkigyakorlatos előadó három alkalomból álló nagyböjti beszédsorozatának első estéjét az Istenképeknek, a most elemzett alkalmat az emberképnek és a 2016. március 16-i alkalmat az Egyházkép témájának szenteli.  Mitől vonz kéthetente szerda esténként ötszáz embert ez a program? A következőkben az erre a kérdésre adható retorikai válaszokról lesz szó.

Humor és közvetlenség

A kármelita szerzetes retorikájának visszatérő eleme a humor. Kiszámíthatóan jégtörő funkciót biztosít az előadások nyitányánál elhelyezett vicces elemek alkalmazásával. Az Istenképek előadás kezdetén 01:45-től hangzott el két, a közönséget megnyerő, humoros megjegyzés. Az Emberkép előadásban ugyanígy kettős kötést alkotott 01:00-tól egy történetmondásos szerepjátékon (Psota Irén) és a Kis Grófo Mert a nézését meg a járását című örökbecsűjére tett utalás által (02:25-től).

Hogyan tudja az előadás elején megnyerni a hallgatóságot ez a két humoros pillanat? A Psota Irénről mondott történet szerepjátékkal egészül ki, ahol a távolságtartó komolyságot felszámolja az előadó, hangjátékával és mimikájával megtöri a minden előadás elején jelentkező, kölcsönös elvárásoktól terhelt, előadó-néző feszültséget. Fontos eleme ennek a történetmondásnak és a későbbi, slágeres kiszólásnak is az aktualitás. Amíg az első a nemrégen elhunyt, kiváló színésznő színészi újraalakításával az idősebb és középnemzedék számára szolgált friss referenciaként, addig a Kis Grófóra tett utalás a fiatalabb nemzedék kollektív tapasztalatát aktivizálta. Tökéletes választások ahhoz, hogy előadóként a teremben lévő valamennyi hallgató szimpátiáját felkeltse. A kivitelezés sikerét nagyban támogatja az, hogy az előadó nem neveti el a saját alakítását és kiszólását, de megadja azt az enyhe mosolyt, amivel egyértelműen jelzi, hogy labdát készül leütni. Bár a Psota-történet poénját (01:48-tól) egy kicsit nyíltabban és lassabban is artikulálhatta volna, hogy jól érthető legyen, a második jégtöréskor találó hangképzéssel érte el a célját. A felidézett dalszöveg ikonikus részét, a “csípőjének a ringását” sort ugyanis a már felvezetett idézet (nézése, járása) után rövid beszédszünettel késleltette, de még éppen időben tette hozzá ugyanazzal a szelíd, halknak ható, de a mikrofonban, a nevetés első csillapodása miatt is, tökéletesen érthető hangerővel, mint ami a korábban felvezetett teljes kiszólást uralta. És nem fürdött meg a sikerében, hanem tovább beszélt folyamatosan, ami a legbiztosabb előadói út a szimpátia tartós megnyeréséhez. Nevetnie ugyanis a közönségnek és nem az előadónak kell.

Érdemes kiemelni még az önirónia alkalmazását is. A filmes kiutalások sorát Az ébredő Erővel zárja az előadó. A felvételen is érzékelhető jó hangulatot, végül egy, a saját nevére rímelő Star Wars poénnal folytatta, lehetséges alteregójaként Kylo Ren(átó)t nevezve meg. Az önmagát filmszereplővé felnagyító gesztust egy legyintéssel intézve el hozzáteszi, hogy túl alacsony ehhez az alteregóhoz, ami a korábbiaknál kisebb derültséget okoz (52:43), ezért érzékelve a nevetés lanyhulását egy megerősítő mosollyal próbálja meg ellensúlyozni az önirónia részleges sikerét (52:44-45). Általánosságban megfogalmazható, hogy az önirónia kifizetődő előadói fogás. Itt is jobban működött volna, ha az előadó közvetlenül a Kylo Renátó névjáték elé szúrta volna be a testmagasságára tett megjegyzést, ezzel inkább előzetesen fokozva, mintsem utólag bonyolítva a záró poén előadását.

Miért fontos a humornak, a kortárs tapasztalatoknak és az öniróniának a bevonása? Mindez együttesen képes lebontani a kenetteljes méltóságok mítoszát, közvetlen, megszólítható, normális embert képét sugározva, felkelti hallgatósága szimpátiáját. A jóindulat kezdeti megnyerése és az elmélyült előadás megszakításaként, pihenő gyanánt is funkcionáló, újabb humoros kiszólásai nyitottabbá és befogadóbbá teszik a hallgatóságát, amire ekkora létszám esetén kifejezetten szüksége van ahhoz, hogy üzenetei minél hatékonyabban célt érhessenek. A komoly és vidám részek jól eltalált arányban emelik ki egymást. Szertefoszlik a papos megközelíthetetlenség és a szerzetesek másvilágban élésének a képe, helyettük pedig ott marad az az ember, aki értéket szeretne közvetíteni.

Hangképzése meg a nonverbális ringása

Lelkészeknél és papoknál egyaránt veszélyt jelent az imádságok vagy prédikációk során a természetes beszédhang felcserélése egy “kenetteljesebb” változatra. A kenetteljesség jellemzően egy mélyebb, hátul képzett hanghordozásban fejeződik ki, igaz, valaki éppen a természetes beszédhangjánál magasabban beszél ilyenkor. Kármelita előadónk hangképzéséből hiányzik ez az allűr, ami dicséretet érdemel. Béri Renátó jellemzően egy másik vokális technikával él e helyett: a hangerő megemelésével. Ez az eszköz kétélű: egyrészt férfias erőt sugároz, másrészt, ha rosszkor használják, felesleges manír. Rendtársai közül Bakos Rafael (pl. itt 52:06-tól) és a hivatkozott hitszónoki példái közül Barsi Balázs (pl. itt 26:50-től) vagy Henri Nouwen (pl. itt 00:30-tól) retorikájára jellemző még ez a hangjáték. Béri Renátó 26:28-tól jól erősít rá a korábban kimondott kulcsüzenetére, amikor emeltebb hangerővel fogalmazza újra a szentáldozásról mondott gondolatait.

Ehhez képest a hangerő és a szemöldök összerántása kockázatosan ugratta ki a “föltételezhetjük” szót 31:47-48-nál, ami éppen az istenképekkel való szembesülés folyamatát talán túlzottan türelmetlenül ostorozta ebben a formában. Tény, hogy a többesszám első személyű alak használata valamelyest enyhít ezen a hatáson, mégis megfogalmazhatjuk, hogy ezen a ponton inkább az empátia hangja lehetett volna célravezető. Az ösztönző, szigorú erőt kölcsönző vokalitást a saját hazugságaink (így pl. 33:10-nél) számba vételekor érdemesebb használni az igehirdetéskor, hiszen ez utóbbi inkább tudatos cselekvésként számon kérhetőbb, szemben az előbbivel, amely jellemzően a tudatalatti mozgásokkal áll kölcsönhatásban.

Máskor bátortalanság és bátorság ötvöződik a beszédében, ami a kidolgozatlanság jele. Például 11:58-tól térdhajlítással és karlendítéssel indul egy mondat, de a szemkontaktus megszakításai miatt nem ér célt az intenzívebb taglejtés. 11:59-12.00 túl hamar emelte a karját, ami így nem állt összhangban a verbális üzenettel. Miből következnek ezek a nüansznyi csúszások? Részben egy rosszul rögzült, ezért bizonytalanságot sugárzó szemkontaktus tartási gyakorlatból (12.06-tól), részben az olvasástechnikából. Valószínűleg a lelkigyakorlat vezetője túlságosan részletes jegyzetet készített, ezért sokszor kellett belepillantania, csökkentve ezzel a retorikai hatást. A beszéd során többször érzékelhető a későbbiekben is (pl. 47:00-tól) az, hogy a gesztusok és a hanghordozás ugyan élénk, de az olvasás okozta szemkontaktus hiányában fontos mondatok erejüket veszítik. Ha a kármelita szerzetes jelenlegi kidolgozottságú vázlatát még alaposabban memorizálná és a jelenlegi helyébe ritkásabb jegyzetet írna, egyenletesebb hatást tudna elérni.

A nonverbális kommunikációból végül még két elemre érdemes kitérni. Az összességében tudatos, nyitott és arányos taglejtés, illetve mimika sorából mindössze a lábmunka és a mikrofonkezelés kapcsán érhetőek tetten a zavar jelei. A jobb lábfej pedálnyomó mozdulata, gyakran a pulpitust felülről lefelé markoló kézmozdulattal kombinálva akkor jelenik meg, ha az előadó olyan ponthoz érkezik a beszéde során, ahol kompetenciaélménye van (pl. 49.30). Ez nem meglepő, hiszen a sikert sem könnyű jól kezelni. Ennél azonban markánsabb jele a biztonságkeresésnek az, ahogy a kétágú mikrofont kezelte az előadó. A beszédét éppen a szokatlan mikrofon szerkezetre tett vicces utalásával kezdte meg (00:15-től), majd éppen ezt az eszközt nem tudta észrevétlenül kezelni a későbbiek során. Jellemzően inkább a jobb oldali mikrofon érintése (1:20:43), ritkábban markolása (00:27) jelentkezik, de sok esetben mind a két ágat (57:44), funkció nélkül fogja meg a beszéd során. A szó átvitt és konkrét értelmében is, ezt a kézjátékot érdemes lenne elengedni a jövőben. Azért, hogy csak akkor kerüljön kézbe a mikrofon, amikor annak funkciója van és ez által segíti a kommunikációt. Erre láthatunk példát 1:33:34-35-kor.

Nem állhatjuk meg, hogy a kezek és a mimika gazdag játékához képest gesztusaiban talán túlzottan is visszafogott alsótest mozgásai közül kiemeljük: előadónk csípőjének enyhe, de kivehető félköríves “ringását” 50.58-tól. Így válhat önbeteljesítő jóslattá a beszéd kezdetén elhangzó Kis Gófóra tett utalás.

szonoklat_absztrakt_babukwww_vapartners_ca

 Egy kekeckedő kérdés talpraesett kezelése

Nem könnyű világi, de egyházi előadóként sem jól kezelni a beszéd után érkező, legkülönfélébb kérdéseket. Különösképpen így van ez, ha nyilvános konfrontációt szül egy hozzászólás vagy kérdés. A konfrontatív felszólalások egyik altípusaként a kekeckedő kérdőformát nevezhetjük meg. Az Emberkép című előadás elemzését egy ilyen kekec konfrontáció és annak, Béri Renátó általi, talpraesett megoldásának a leírásával fejezzük be.

1:15:12-től látható mindez a felvételen. A kérdező/hozzászóló három perc harminchat másodperces felszólalása rendkívül intenzív hatású volt, ez részben a teremben ülő közönség nonverbális kommunikációján, részben az előadó reakcióján mérhető le. Négy verbális üzenet elhangzása kapcsán mondhatjuk azt, hogy a felszólaló konkrét szándékától függetlenül, konfrontatív hatású felszólalással van dolgunk.

1. A köszönetnyilvánító mondat második tagmondata az artikulációban bátortalanul még, de verbalitásában egyértelműen kijelenti, hogy kritikát szeretne gyakorolni az előadó felé (1:15:19). Ezt a nyitó feszültséget a hallgatóság nevetéssel kezdi el oldani.

2. Nem sokra rá a felszólaló utal arra, hogy máshol is olvashatóak volta az előadásban elhangzott kulcsüzenetek, azaz a saját olvasottságát az előadói teljesítmény (m)el(l)é helyezi (1:15:37). Miközben a saját előzetes olvasmányélményét hosszabban kifejti a felszólaló, a hallgatóság türelme láthatóan fogyni kezd. Elsőként az eseményt szervező Süveges Gergő türelmetlenséget mutató gesztusai (lehajtott fej, szemüvegfeltolás, majd szájtakaró kézmozdulat) jelzik, hogy az őzésbe forduló gondolatmenet túl hosszú (1:15:49-től), de ezt a mellette álló felszólaló, láthatóan nem érzékeli.

3. A kritikus megjegyzések az álarcok szükségszerűségéről szólva élesednek ki olyan konkrét formában, ami már megválaszolható lenne, azonban éppen ekkor teszi hozzá a felszólaló, hogy a most mondottak a részéről inkább megállapítások és nem kérdések (1:16:54-től). A feszengő hallgatóság ismét nevetéssel próbálja oldani a helyzetet, amit hallva enyhít a felszólaló: a kérdés az lehet, hogy Béri Renátó egyetért-e a megállapításaival.

4. Végül a felszólaló alighanem enyhébbnek szánt, de az előzmények után ismét konfrontatívnak ható jelzővel illeti az előadó gondolatmenetét, amikor azt “jól hangzónak”, ugyanakkor bizonyos esetekben megvalósíthatatlannak titulálja.

Sok kezdő vagy akár már haladó, de szenvedélyes temperamentummal megáldott előadó egy ilyen felszólalást megsemmisítő támadásként élne meg. Ezért vagy direkt agresszióval vagy védekezések sorával reagálna. A hitszónokok nem ritkán tekintélyek mögé bújnak a támadások elől vagy maguk veszik fel egy tekintélyi beszélő pozícióját. Egyik sem vezet hosszú távon célhoz, mert mindegyik lemond a hallgatóságának egy tagjáról azért, hogy a többit megnyerje. Holott a szónok éppen azért áll ki, hogy kivétel nélkül mindenkivel közös gondolkodásra lépjen. Béri Renátó ehhez képest retorikai és pedagógiai szempontból is követendő módon járt el. Négy fontos állomást rögzíthetünk itt is.

  1. Amikor a felszólaló két perc után “az ember” általános tapasztalatáról kezd beszélni, a nyelvi elrejtőzés tényére jó ritmusban, pontosan mutat rá az előadó (1:17:13), összekötve a beszéde elején (4:59-től) már sikert aratott nyelvi önfeltárás gondolatát egy élő, konkrét példával. A felszólaló leleplezése nagy derültséget vált ki a hallgatóság körében, így a kritika alá vont előadó bizonyos értelemben dominanciára tesz szert. Fontos azonban, hogy a megszégyenítés felé elvihető helyzetet nem élezi tovább, hanem amikor a kérdező láthatóan korrigálja magát és elismeri a leleplezettségét, Béri Renátó is enyhít és a korrekciót elismeri. Tehát lefolyik egy verbális csörte, amiben azonban nem történik meg a törés, a hallgatóság pedig nevetésével továbbra is segít oldani a feszültséget.
  2. Konkrét válaszadásában nem rohanta le az előadó a kérdezőt, hanem elsőként empatizálva a szempontjával, kvázi elismeri, hogy az általa mondottak lehet, hogy árnyaltabb kifejtést kívántak volna (1:18:50-től). Lehet, hogy elítélően hatottak a mondatai, szándéka ellenére is. Tehát elfogad valamit abból, amit a hallgatóinak egyike megélt. Ez fontos eleme az erőszakmentes kommunikációnak, főleg akkor, amikor egy ekkora előadóban a színpadon állva eleve kedvezőbb, hatalmi pozícióban áll egy szónok, mint a hozzászólók bármelyike. Ez az elsődleges reakció megerősíti az önreflexióról és a szeretetről mondott korábbi gondolatait, saját példájával hitelesítve azokat. A kiváló verbális üzenet megfogalmazását kár, hogy perceken keresztül gyengítette a zavarodott mikrofonpiszkálással.
  3. 1:19:41-től az iménti önkritikus hozzáállás után kezdi meg nagyon óvatosan, szó szerint akadozva a konfrontációt. Elegánsan fejezi ki, hogy nem a felszólaló személyével, hanem az általa megfogalmazott gondolatokkal nem tud azonosulni. Fokozatosan alakítja át ezt a véleménykülönbséget úgy, hogy már egyre inkább a szóban forgó önismereti munka fontosságát részletezi, ekként már nem vitatkozik, hanem újból a saját, kifejtendő tárgyáról beszél. Nem a másik ellenében, hanem a saját álláspontja mellett érvel: az önismereti munka a lelki életben kihagyhatatlanul fontos lépés.
  4. Ez utóbbi okfejtésbe belemelegedve, a válasz utolsó egységében hagyja, hogy felszínre jöjjön a feszültség és 1:20:54-nél emeli fel a hangerejét a már említett módon, megítélésünk szerint, ebben az esetben jókor és megfelelő mértékben. Indulata, amely immár világosan nem a vele konfrontálódóra, hanem az önismereti munkát önzésből elspóroló bűnre irányul rendkívül hatásos igehirdetői gesztus. Az indulat nemcsak a hangerővel, hanem a szókezdő magánhangzók összetorlódása által, egészen önkéntelen, tehát őszinte megnyilvánulásként felülír minden, a bűn valóságát tagadó és ezért szeretetlen magatartást. De ezt a konfrontatív felszólaló már nem kell, hogy magára vegye, hiszen a hozzászólásakor felgyűlt energiát az előadó nem ráirányította, hanem egészen eddig keretek között tartva,  ebben az adekvát pillanatban, a tárgy kapcsán engedte ki. Ez példás megoldás.

Holnap este 20:30-kor fogja Béri László Renátó megtartani a harmadik, Egyházképről szóló nagyböjti beszédét, amit a fentiek alapján retorikai csemegeként is ajánlunk hívőknek és nem hívőknek egyaránt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s