Tegnap egy roppant nehéz kommunikációs kérdést járt körbe Munk Veronika cikke az Index.hu portálon. Elsősorban az orvosok, de más, egészségügyben dolgozó emberek is érintettek a kritikus üzenetek átadásában. Paradox módon az élet szolgálói hivatottak a leggyakrabban arra, hogy kommunikálják a halál eseményét. Ha ezt hozzátartozóként éljük át, amint arra egy példát a fentebbi cikk is hozott, egyszerre válunk a kritikus üzenet befogadóivá, de a legtöbb esetben mi laikusok is a hír továbbadóinak szerepébe kerülünk. A halálhír kommunikációjának kérdése ezért is érinthet meg mindannyiunkat az átlagos orvos-beteg kapcsolat kérdéseinél jobban.

Látszólag nem szorul magyarázatra, hogy miért nehéz elmondani egy hozzátartozónak a szeretett személy halálhírét. Két szempontra mégis fel szoktuk hívni az ilyen kommunikációs helyzetbe kerülő (szak)emberek figyelmét: a halál jelentésének társadalmi beágyazottságára és az orvos saját, önismereti helyzetére. Mindaz, ami az adott társadalomban a halál körüli tabuképzést segíti elő káros nehezítést jelent egy ilyen kommunikációs helyzetben. A veszteségeinkről alkotott kép összefüggésben áll társadalmunk saját jóllétéről, biztonságáról kialakított elképzelésével. A kultúránkban és az azt nagy mértékben formáló médiában uralkodó felfogás az emberi egészségről, testről, halál utáni életről zsigeri szinten tudja befolyásolni a halálhírről szóló kommunikációt. A legkevésbé sem független ettől a konkrét dialógusban résztvevők halálról alkotott egyéni elképzelése.

A neveltetés, családi környezet, világnézeti különbség felül tudja írni az össztársadalmi képet. Amikor fiatal medikusok, a cikkben foglaltakhoz hasonlóan, megfogalmazzák a félelmeiket a halálhír kommunikációjával kapcsolatban, elsősorban azt tartjuk fontosnak, hogy a saját önismereti kérdései felé tereljük a jövő orvosait. Például ilyen típusú, csak egyénileg megválaszolható kérdéseket vetve fel bizonyos időközönként: Mostanában mennyire éltem át veszteségeket az életemben? Milyen vagyok, ha elveszítek egy számomra fontos tárgyat, barátságot, szerelmet? Halt-e már meg közeli hozzátartozóm vagy fontos emberem? Ha igen, mit éltem meg akkor, milyen érzések jönnek fel, ha visszagondolok erre? Tartok-e a saját halálomtól? Ha igen, mi a legfélelmetesebb benne és mi az, amit (akár csekély mértékben is) jónak gondolok róla?  Van-e olyan lehetőségem/személyem/kapcsolatom, amit elveszítettem ugyan, de igazán nem tudtam még meggyászolni? Az a betegem, aki most meghalt emlékeztet-e valakimre az életemből?

Aki ezekre vagy az ehhez hasonló kérdésekre képes időről időre hiteles választ adni az életében, az vélhetően megtette a legnagyobb lépést ahhoz, hogy másoknak a hozzátartozójuk haláláról befogadható módon beszéljen. Aki ezt megspórolja, félő, hogy zátonyra fut a kommunikációs protokollok betartásával minden jó szándéka ellenére is.

Minden halál egyedi történet, amit kétségtelenül nehéz a gyakori halálozás mellett átélnie az orvosnak. Sőt, saját mentális egészsége érdekében fontos az a talán kegyetlennek ható megállapítás Munk cikkében hogy a halál látványát meg lehet szokni. Ideális esetben a megszokásnál valamivel jobb, ha az orvos ennek a fontos eseménynek a megélést követően lelkileg “ki tud mosakodni”, hogy Gyökössy Endre lelki gondozói kifejezésére utaljunk. A kommunikációnkba minden elrendezetlen érzés közvetlenül érzékelhetővé válik. A hozzátartozó ebben az érzelmileg nyílt állapotban sokkal intenzívebben hagyatkozik a nonverbális és vokális üzeneteinkre, mint a verbálisakra. Lehet elég jól kommunikálni egy ilyen nehéz helyzetben is, elősegítve a hozzátartozók eredményes gyászmunkáját.

Pilling János Orvosi kommunikáció című munkájának vonatkozó részeit feldolgozta a Munk-cikk is. Érdemes kiegészíteni két fontos pontját a szövegnek:

1. a kritikus üzenet legyen rövid, lényegre törő, egyértelmű és az információátadását ölelje körbe az érzelmi kommunikáció gesztusa (pl. a részvét kifejezése). Fontos, hogy a megfelelő hangerővel és hangszínben kommunikáljon az orvos. Érdemes a nyugodt és nyitott kéz gesztusaival élni. A szemkontatktus felvételének, illetve megtartásának jelentősége döntő. Ehhez előre kidolgozott és akár tükör előtt vagy kollégákkal elvégzett szituációs gyakorlatok kipróbálása segíthet hozzá.
2. Másrészt érdemes felkészülni arra, hogy a gyakorlati, informatív pontok átadása egy későbbi fázisban jöhet csak el, amint arra Pilling János könyve mellett például Léder Lászó is utal A gyógyító kommunikáció című munkájában A kritikus üzenet után hagyni kell annyi időt a beszélgetésre, amennyi idő alatt a befogadó első reakcióit kimutatja. Ez megnyilvánulhat abban is, hogy megszakítja a kommunikációt, de az érzelmi kifejezés más lehetőségei gyakoribbak. Azért, hogy a szükséges információkhoz akkor is hozzá tudjon jutni a hozzátartozó, ha azokat a hír kommunikálásakor nem tudta befogadni, szinte kivétel nélkül fontos lehet (különösen a szeretett személy váratlan vagy gyors lefolyású elhalálozáskor), hogy az orvos egy kommunikációs utókezelés fázisáról biztosítsa a gyászolót. Ehhez nyújthat segítséget, ha a személyes beszélgetés utolsó fázisában odaadja a névjegyét vagy egy egyszerű papírra csak felírja a nevét és az elérhetőségét, jelezve, hogy minden további szükséges információra rákérdezhet a hozzátartozó később. Telefonos beszélgetésben ezt elmondva egy utólagos SMS-ben elküldött névjegy pótolhatja a gesztust.

Ez a látszólag apró orvosi gesztus sokat adhat a veszteséget megélő személynek, ugyanis az együttérzés mellett a gondoskodás kifejeződéseként élheti meg, hogy van ideje először a fájdalmával foglalkozni a praktikus tennivalók előtt. még azoknak is biztonságot adhat, hogy van kihez első információs forrásként fordulni, akik több szeretett emberüket elgyászolták már. Lélektanilag sokszor megnő az orvos személyéhez való ragaszkodás, ha ő látta utoljára életben az elhunyt hozzátartozót, ezért a halálhír közlése után elég egyetlen további kommunikációs alkalom is ahhoz, hogy azt érezhessék az orvoshoz fordulók, igazán emberhez méltó módon bántak velük  a legnehezebb időkben is.

Kórházi oldalról pedig érdemes egy világos, rövid pontokba szedett elektronikus levelet előkészíteni, amit egy személyre szóló megszólítással kiegészítve minden orvos el tud küldeni akkor, ha a hozzátartozók valóban élnek az utólagos kommunikációs lehetőséggel és hozzájárulnak a levelezéshez. Az ehhez elkért email címre elküldheti az orvos vagy asszisztense a kért információkat írásban is. Ez a levél ismételt részvétnyilvánítás mellett tartalmazhat például egy olyan praktikus listát is, ami az elhalálozás utáni teendőket gyűjti egybe a hozzátartozó részére. Mindehhez csupán egy névjegyre és egy alakítható levélsablonra van szükség. Az apró kommunikációs gesztusokon keresztül megtapasztalt emberség cserébe társadalmi szinten járulhat hozzá ahhoz, hogy a halálról való gondolkodásunk reménytelibbé, orvosaink munkája pedig elismerten megbecsültebbé váljon.